Sándor István, az első magyar bibliográfus
Sándor István, az első magyar bibliográfus

2021. október 17. Vasárnap

Sándor István, az első magyar bibliográfus


Sándor István egy Nyitra vármegyei kicsiny tót faluban, Lukán született és alig tudott magyarul, ám a társalgási szlovák nyelv ellenére nemzeti szellemben nevelkedett. A család kuruc hagyományaival – nagyapja testvére révén Thököly Imre rokona volt! – hamar megismerkedő fiatalember iskolai tanulmányai alatt tökéletesen elsajátította (a latin mellett) a magyar és a német nyelvet is. Katolikus nevelésben részesült, majd olvasmányai hatására később a vallási türelem és a felvilágosodásra jellemző antiklerikalizmus lelkes képviselőjévé vált.

 

 

Sándor István életében döntő változást Rát Mátyás Magyar Hírmondójának megjelenése (1780) hozott. Hősünk a Magyar Hírmondó első számának kinyomtatása óta a lap buzgó és egyre tudatosabb olvasójává vált. Különösen felkeltették figyelmét Rát Mátyás beköszöntőjének mondatai: az első folyóirat koncepciója, hogy az

 

 

„idegen szókat nyelvünkből … távoztatni igyekezzünk. Más különben óhatatlan lészen nyelvünknek másokkal való elegyedése és végső romlása.“

 

 

Sándor István munkásságában valójában már az 1780-as évektől a Magyar Hírmondó elképzeléseit igyekezett megvalósítani: népszerű tudományos írások közlésére törekedett közérthető magyar nyelven, sok-sok új magyar „szófaragvány“ megalkotásával, egyúttal célul tűzte ki a magyar nyelvű irodalom – lehetőség szerint minél teljesebb – összegyűjtését is. Paradox módon azonban ezen igényeit csakis a birodalmi központban elégíthette ki. Sándor István szakított hát a lukai falusi gazdálkodó életmódjával és 1784-ben Bécsbe költözött.

 

 

Sándor István, a könyv(es)tár, a sajtóhiba, a szógyűjtemény szavak alkotója Bécsben minden idejét az udvari könyvtár látogatásával töltötte. Igyekezett feltárni a Bécsben található magyar vagy magyar vonatkozású könyveket: vagyonából igen sok ritka könyvet vásárolt vagy az elérhetetlen kiadványokról másolatot készített, illetve ha végképp reménytelen volt példányhoz hozzájutnia, legalább a kötet és szerzője adatait írta össze. Hamarosan rádöbbent, hogy magyar nyelvű munkák nemcsak a császárvárosban lehetnek, hosszú utazásokba kezdett hát, hogy nyugat- és kelet-európai gyűjteményeket is lajstromba vegyen.

 

 

Sándor István, az angol, a dán, a svéd népnevek, továbbá a Krakkó, a Lipcse és a Svájc földrajzi nevek kiötlője úti élményeiről naplót vezetett, amelyet névtelenül kiadott, a Magyar Hírmondóban megismert és általa nagyon kedvelt levél formában (Egy külföldön utazó magyarnak jó barátjához küldetett levelei címmel, 1793-ban). A mű már nem útleírás volt, valójában ez volt az első magyar útikalauz, amelyben több mint harminc nyilvános külföldi könyvestárról és annak magyar vonatkozásairól is beszámolt. Valószínűleg tapasztalatai alapján ekkor fogalmazódhatott meg benne az a későbbi életét egyre erősebben átható szándék, hogy Magyarországon is hasonló tékákat kellene létesíteni – ehhez azonban feltétlenül szükséges a magyar művek számbavétele.

 

 

Sándor István, az ásványvíz, a füvészet, a művészet, a nyelvrokon, a villámhárító szavak faragója hazatérése után kiadta Sokféle című folyóiratát, amelynek valamennyi dolgozatát maga jegyezte. Érdeklődése a magyar történelmi, régészeti, irodalmi, nyelvészeti tanulmányoktól, politikai, filozófiai, gazdasági írásokra is kiterjedt, sőt itt jelentek meg a magyar művészettörténet-írás első teljesítményei is. A Sokféle kisebb-nagyobb „apróságai“ között rendre felbukkantak könyvészeti adatok is, s időről-időre hírt adott bibliográfiai vállalkozása helyezetéről is. Tervéről ugyanis nem mondott le, célja továbbra is a magyar nyelvű vagy magyar vonatkozású munkálatok „rostába vétele“ volt. Adatközlések és tudományos közlemények mellett elsőként vetette fel e munkálatok intézményülését is: új „szókönyv“ kiadását sürgette, indítványozta a régi magyar írások újra kiadását, a hazai történelem összefoglalását, magyarországi vármegyék történeti leírását, felvetette az okleveles emlékek megjelentetését, egy „szemlelap“ elindítását, amely nyomon követné és ismertetné a megjelent új könyveket. Programja valójában rendkívüli hasonlóságot mutatott Révai Miklós akadémiatervezetével, egy modern tudós társaság feladataival.

 

 

Sándor Istvánnak, a betűrend, a jelkép, a szabvány, a tollharc szavak kitalálójának fő műve, a Magyar Könyvesház, avagy a’ magyar könyveknek kinyomtatások ideje szerént való rövid említésök végül is 1803-ban jelent meg. A Magyar Könyvesház volt az első magyar bibliográfia, amely már szakított a korábbi biobibliográfiákkal, azaz a mű már szinte kizárólag csak könyvészeti adatokat közölt, szerzői életrajzokat nem. A szerkezete időrendi, azonos esztendőben megjelent műveket a kiadási hely betűrendje szerint sorakoztatott. Jóval több mint 3600 kötetet lajstromozott, forrásként saját monumentális gyűjteménye mellett felhasználta a bécsi kolllekciók, főúri tékák listáit, valamint „könyvárosok“ katalógusait is.

 

 

Sándor István, a seborvos, a sírkert, a végítélet, a verőér szavak kitervelője 1815. március 29-én, a bécsi belváros egyik barokk palotájában pisztolyt emelt homlokához és főbe lőtte magát. Végrendeletében 10 000 forintot, könyvtárát, éremgyűjteményét, ritka pénzeit és festményeit egy majdan felállítandó Magyar Tudós Társaságra hagyta. Sándor István adományait és személyét az akadémia megalakulásáról szóló 1827. évi XII. törvénycikkben külön megörökítették.

 

 

A Névpont – www.nevpont.hu – legújabb írásával Sándor Istvánra és az első magyar bibliográfiára emlékezett.

 

 

Kék virág Sándor István emlékének.

 

 

Szlavniczai és lukai Sándor Istvánról az alábbi linkeken olvashatnak:

 

 

http://www.nevpont.hu/view/7722

http://www.nevpont.hu/view/11714

Szerző: Kozák Péter

Műfaj: Esszé

Megjelent: nevpont.hu 2016