A Névpont harmadik nyárvégi képtelen története a magyar irodalom egy legendás kisregényéről, egy árvaházi „lelencgyerek” különös sorsáról, valamint a történetet elmesélő magyar íróról szól.

1.

Hat zsoltár Árvácskáért

Első zsoltár. „Kislány áll a mezőben, parányi csöppség, a roppant ég alatt két kicsi keze fejével az álmot dörzsöli a szemeiből, ott áll, ahogy Isten megteremtette, ott áll mezítelen a felfelé bámészkodó nap alatt. Még a madarak is csak most ébrednek, mindjárt vígan ficserékelnek, a kis embercsirke duzmaszkodva csak áll, csak áll.”

A kicsi ház olyan mesebeli házikó: megfeketült nádfedelét sötét moha lepi, gerincét szétrúgta a gólya meg a szélvész, vályogfala bármilyen vastag, mégis úgy hajlik, mint a pöfeteg gomba, egyszer csak ráborul a benne lakókra.

A kicsi házban mindenki boldog: itt minden csak szép lehet, csak jó lehet és megelégedett, ember-állatok ősi lakhelye, ahol csak a megváltás az hibázik, s az nem is jön el sohasem.

Második zsoltár. A kisebbik négy iskolába megy. Iskolába jár már négy. A majd’ legkisebb is, akire most adja az anya az inget, a kis Rózsi lány büszkén veszi fel, jó erős vászonból van az ing, és rányomtatva pecsét van a vállán, a pecsét akkora, mint egy kisgyerek-tenyér, s betűk vannak beleedzve, az Állami Gyermekmenhely pecsétje.

A legkisebb lány, a ruhátlan állami, mezítelen áll a tornácok előtt, eltorzult arccal bámul az ingére, amit már nem is igen lát, mert a kis zubbony is rajta van már a Rózsin. A zubbonyt nem ismeri, ahhoz még kicsi, de az inget igen, a pecsétről; betűk vannak beleedzve, nem lehetett elég jól kimosni. A jó, frissen fejt tej nem kell neki, öklendezik, bezzeg „a Rózsi inge“ az kellene neki.

A legkisebb lánynak, ennek az „államinak“ minek az, ebben a nyárban? Az olyan fajtának, akit az anyja elhagyott, annak így is jó: mégis, ilyen kicsi, de már van benne kapzsiság, számon tartja, hogy valaha volt neki valamije. Csak megváltása nem lesz, mert a megváltás az hibázik, s az nem is jön el sohasem.

Harmadik zsoltár. A kicsi lány nem engedte, hogy lefektessék a szép díványra, azt azért érezte, hogy ezzel az ő piszkos lábával nem lehet a díványra feküdni, mint a többi kislánynak. Rábámult erre az ismeretlen állatra is: neki sose volt babája, nem tudta elképzelni, miféle lehet ez. Ezért, mikor csak közeledett hozzá a naccsága a babával, oly rettenetes ordításba kezdett, hogy már attól félt a két nő, hogy a frász töri ki.

A kicsi lánynak megengedték, hogy játsszon a gyerekekkel: utána kötötték a kiskocsit, abba beleültek, neki húzni kellett őket. Beleültek vagy hatan is abba a „hintóba“, a „kocsis“ elöl ült, kezében ostor volt és vígan csattogtatott, ha a „ló“ lassabban ment.

A kicsi lánynak nem engedték meg, hogy ő is beleüljön, ki hallott már olyat, hogy egy ló beleüljön a szekérbe? Beleültek vagy hatan is, és ő sokat sírt, persze akkor még többet, amikor kedvesanyja ütött rá ilyeneket, de az mégis más volt, mert az büntetés volt, és az jobban is fájt. Csak megváltás nincs, a megváltás az hibázik, s az nem is jön el sohasem.

Negyedik zsoltár. A kicsi lány éhezett, mert akit nem lehetett eladni, az nem kapott enni. A kutyák és a kicsi lány nem kapott enni. Volt almafa, meg szilvafa, míg az alma meg a szilva a fán volt, egyetlen szemet sem volt szabad levenni belőle, a ház mögött volt egy fehér szilvafa, azt a szilvát nagyon szerette volna megkóstolni, de tán’ még ki is hasították volna belőle, ha lenyel egy szemet: még a fa közelébe sem volt szabad menni. Vitték mind a piacra, mindig, mindent a piacra.

A kicsi lány éhezett, mert akit nem lehetett eladni, az nem kapott enni. A kutyák és a kicsi lány nem kapott enni. A teheneknek, lovaknak, tyúkoknak bőven szórták az ételt, mindig azt számították, mi mennyit ér, mennyit kell beleadni, hogy behozza az árát. Volt ott egy nagy kutya is, az sem kapott. Olyan nagy, sovány kutya volt, mindig szomorúan kóválygott, egyetlen falat kenyeret sem volt szabad neki adni, ám egyszer még a kis híg levesét is kivitte neki. Észrevették, elvitték, szidták, verték, mint a bokrot. És ez persze büntetés volt, hát az jobban is fájt. Csak megváltás nincs, a megváltás az hibázik, s az nem is jön el sohasem.

Ötödik zsoltár: A kicsi lány aztán már nem éhezett, mert Sánta Zsaba Polka nagyon megsajnálta és enni adott neki, nagyon jó ételt, és nem eresztette haza este se. Reggel nekik őrizte a disznójukat, fekete disznójuk volt, sok malaca volt, azt őrizte. Nem nagyon messze laktak Zsaba Máriék oda, s a kislány egész nap úgy dalolt, majd kicsattant a torka, oly boldogan dalolt, mint tavasszal a madár, azt hitte, többet nem kell visszamenni. De az öreg Zsaba Palya, az fösvény volt, spórolós, mint a lánya, az küldte ki őt reggel a malacokkal, és most utána üzent a lányának, hogy vigye innen az evőt.

A kicsi lány aztán megint éhezett, mert hajnalban kihajtotta a disznókat, estére meg visszajött a disznókkal, közben meg nem kapott enni. Aztán meg Zsaba Mári jól elverte a nyújtófával, mert elszökött, mondta is, ha még egyszer ilyet tesz, beleit is kitapossa. Aztán a dér egyre nagyobb lett, disznókat nem lehetett hajtani, a tehenet kellett hajnalban legeltetni, ott az út mentén, a falu végén, árokparton. Már nagyon hideg volt, a sarka is elfagyott, mert mezítláb volt, mikorra már fejni kellett a tehenet, addigra azért mindig hazaért; Zsaba Mári is felkelt addigra már. Zsaba Mári mindig kiabált vele valamiért, hétévesen még ezt sem tudja, azt sem érti: nem megváltás kell neki, hanem jó sok verés, és nincs megváltás, a megváltás az hibázik, s az nem is jön el sohasem.

Hatodik zsoltár. A kicsi lány a ház melletti kis kamrában, a Jézuskához imádkozva gyertyát gyújtott. Csak nézte, hogy ég a kis gyertya lángja, és libben, mint a temetőben, ahol a szél libbentgeti. Egy játékos kis gyertyalángból is lehet emésztő tűz, a gyertyát gyújtó ártatlan és sokat szenvedő kicsi lány is válhat halált és megváltást hozó angyallá. De megváltás még sincs, ha csak az nem, hogy a bűnösökkel együtt maga is benn ég a tűzben.

„Nyoma sem látszott annak, hogy itt ház állott, és hogy abban emberek éltek, s azok az emberek itt elmúltak a hó alatt. Elmúlt a hangjuk és a mozgásuk, elmúlt a rosszaság és a kegyetlenség. Minden békés lett, átalakult másfajta valamivé az egész élet. A nyelvekből üszök lett, s a sértegetésekből füst és pára.”

2.

A hetedik zsoltár

Littkey Margit Erzsébet Tiszafüreden született, apját nem ismerte, anyja öngyilkos lett, állami gondozásba került, „lelencgyerekként“. Kisgyermekkorában több falusi nevelőcsaládnál is megfordult, ahol nagyon keményen dolgoztatták, megalázták, rendszeresen ütötték-verték. Még nem volt tizenhét éves, amikor a fővárosba szökött, egy Bérkocsi utcai lakásban ágyrajáróként élt, alkalmi munkákból és prostitúcióból élt, néha azonban társaival összeállt és házról-házra járt énekelni, ilyenkor néha még hatvan pengőt is összegyűjtöttek. A legenda szerint Móricz Zsigmond a Ferenc József-hídon ismerkedett meg „Állami Árvácskával“, aki éppen öngyilkosságra készülődött. Valójában már évekkel korábban, 1934-ben ismerte a későbbi „Csibe-novellák“ hősét, akinek 1935-ben már gyermeke is született, s miután képtelen volt kisfiáról gondoskodni, gyermeke is állami gondozásba került. Littkey Margit Erzsébet, amikor újra találkozott az íróval tényleg öngyilkos akart lenni.

Móricz Zsigmond kapcsolata akkor már régen megromlott feleségével, Simonyi Máriával, így az újabb találkozás számára is sorsszerűnek bizonyult. Kezdetben a lány tragikus élete érdekelte az írót, majd egyre közelebb kerültek egymáshoz. Rendszeresen találkoztak, Móricz kifizette a leányanya adósságait, új ruhát, cipőt vett neki, polgári iskolába íratta, és beszéltette. A lány történeteiből született meg a huszonnyolc „Csibe-novella“ és az Árvácska (1940–1941) című kisregény. Csibét 1941-ben az író örökbe fogadta (Móricz Erzsébet néven), nemsokára fiát is nevére vette (Móricz Imre néven). A család beköltözött Móricz leányfalui nyaralójába: a rendkívül értelmes lány előbb az író kertészetét vezette, majd Móricz Zsigmond kiadóvállalatát igazgatta.

Móricz Erzsébetnek az író halála után el kellett hagynia leányfalui otthonát, egy I. kerületi Iskola utcai albérletbe költözött, s kezdetben a Kelet Népe szerkesztőségi titkáraként dolgozott. 1943-ban azonban, a VIII. kerületi Baross utcában, megnyitotta a Móricz Zsigmond Könyvesboltot, ami rövid ideig kiadóként is működött. A Móricz Zsigmond Könyvkiadó adta ki – többek között – Rideg Sándor Indul a bakterház című híres regényét (1943-ban; a mű eredetileg a Népszavában jelent meg, folytatásokban, 1939-ben). Móricz Erzsébet 1944-ben férjhez ment Keresztes Károly jogászhoz, s a közösen vezetett könyvesbolt 1944-ben, az ország német megszállása után, a nemzeti ellenállás egyik központjává vált. A galérián illegális nyomdagép működött, hamis származási papírokkal és katonai igazolványokkal sok száz ember életét mentették meg.

Keresztes Károlyné ellenálló csoportja lebukott, az akkor csonttuberkulózisban szenvedő, járógéppel járó asszonyt és férjét a nyilasok elfogták, és a „Hűség Házában“ mindkettőjüket nagyon megverték, férjének két veséjét is leverték. Túlélték, a front átvonulása után szabadultak, Eskü úti (ma: V. kerület Szabadsajtó út) otthonukat azonban lebombázták. A „felszabadulás“ után újraindíthatta könyvesboltját, új lakásba is költözhetett családjával (az I. kerületi Fő utca 73-ba). Férje azonban, a korábbi bántalmazások következtében urémiát kapott, 1948-ban elhunyt, ugyanebben az évben a könyvesboltot is felszámolták. Ismét az utcára került, Erdei Ferenc ajánlásával azonban trafikengedélyhez jutott.

Özvegy Keresztes Károlyné Móricz-Littkey Erzsébet trafikját 1949-ben államosították, a súlyos beteg asszonyt a Dohánybolt Vállalat alkalmazta, később antikváriumban helyezkedett el, utóbb, 1968-ban, leszázalékolták: 760 forinttal ment nyugdíjba. Betegsége azonban nem gyógyult meg: akut csontvelőgyulladássá alakult, ezzel összefüggésben gyomor-, vese- és epeműtétek követték egymást. Utolsó éveiben tizennégyszer műtötték. Utolsó lakása a XII. kerület Hollósy utca 15. volt, ahol hármas társbérletben lakott fiával, menyével és két unokájával.

1971. március 5-én, pénteken, vesegyulladás miatt, tizenötödször is kórházba szállították: Babics Antal urológus-nefrológus professzor küzdött életéért.

1971. március 7-én, vasárnap délelőtt, egy ápolónő kereste Móricz Imrét: azonnal jöjjön a kórházba, mert a Mama látni szeretné. Sikerült elbúcsúzniuk, délután ½ 5-kor a Mama meghalt.

Keresztes Károlyné Móricz-Littkey Erzsébet, a holokauszt idején tanúsított embermentéséért, posztumusz megkapta Izrael Államtól a Világ Igaza kitüntetést (Righteous Among The Nations, 1997-ben).

Megváltatott.

A Névpont – www.nevpont.hu – legújabb, idénynyitó írásai – akárcsak tavaly és tavalyelőtt – ezúttal is nyár végén, ősz elején néhány „képtelen“ történetet mesélnek el. „Képtelen“ történetet, mert a szereplők többségéről nincsenek képeink, sőt hőseink többségének munkássága már rég feledésbe merült. Tevékenységük talán mégis jelentős lehet az elmúlt kétszáz év magyarországi művelődéstörténetében meghatározó szerepet játszott személyek néhány különös sorseseményének kiderítésében.

Littkey Erzsébet és gyermeke különös szerepet játszott Móricz Zsigmond életében.

Kék virág a 20. század egyik legnagyobb magyar írója, a 75 éve, 1942. szeptember 5-én elhunyt Móricz Zsigmond és Móricz-Littkey Erzsébet emlékének!

Móricz Zsigmondról és „Csibéről” az alábbi linkeken olvashatnak:

http://nevpont.hu/view/11868

http://nevpont.hu/view/11869

A képen a fiatal író látható, a kép forrása:

http://keptar.oszk.hu/html/kepoldal/index.phtml?id=40447