Árpád-házi Szent Erzsébet
Árpád-házi Szent Erzsébet

2021. július 24. Szombat

Árpád-házi Szent Erzsébet


(1207. július 7. Sárospatak, Zemplén vármegye – 1231. november 17. Marburg, Türingia)

 

özvegy, II. András (uralkodott: 1205–1235) magyar király és Meráni Gertrúd (†1213. szeptember 28.) leánya, IV. Béla (uralkodott: 1235–1270) magyar király testvére, Altenbergi Boldog Gertrúd (1227–1297) anyja.

 

Árpád-házi Szent Erzsébet története – akárcsak unokahúga, IV. Béla leánya, Szent Margit története – már a születése előtt megkezdődött – a türingiai tartománygrófságban. I. Kemény Hermann (uralkodott: 1190–1217) a művészetek és a költészet lelkes pártfogója volt. Uralkodóként a tartománygrófság központját az Unstrut mellett fekvő Neuenburgból Wartburgba helyezte át, és mivel maga is szívesen verselgetett, elnöksége alatt zajlottak le a híres wartburgi dalnokversenyek. A monda szerint a hat költő részvételével lezajlott 1206. évi versenyre meghívták Klingsor von Ungerlant német költőt is. A győzelmet végül nagy küzdelemben Heinrich von Ofterdingen nyerte meg az esélyesebb Wolfram von Eschenbach előtt. A versenyben „helyezetlen” Klingsor azonban megjósolta Hermann türingiai fejedelemnek a magyar királyleány megszületését, házasságát fiával, leendő dicsőségét.

 

Erzsébet valószínűleg a sárospataki királyi várban született (az óbudai Szent Péter-tempomban keresztelték meg), ám mindössze élete első négy évét tölthette a Magyar Királyságban. Talán a jóslat hatására, a kisgyermek királyleányt négyéves korában eljegyezték I. Kemény Hermann türingiai őrgróf hasonló nevű fiával. Erzsébet a nála kilenc évvel idősebb vőlegényével, az ifjú Hermannal együtt Wartburgban nevelkedett. A magyar királyi pár 200 mázsa ezüst értékének megfelelő pénzt és kincseket küldött jegyajándékul leányával. A hatalmas értékű kincsek között volt egy ezüst fürdőkád is. A korabeli krónikás megjegyezte, a türingiai népek ilyet még sohasem láttak… Az idegen táj, a nyelv és a szokások nehézzé tették gyermekkorát, az új környezetben a kisleány az idegen emberektől kevés szeretetet kapott. Annál többet az állatoktól: hamar megtanult, és nagyon szeretett lovagolni. A szelíd, magányos, boldogtalan leány nemsokára az Úrhoz fordult. Gyakran látták imádkozni a wartburgi vár kápolnájában. Más hagyomány szerint a miséken kezdetben hercegnői diadémmal a fején és ékszerekkel a kezén jelent meg. Ám egyszer, amikor a pap felmutatta az ostyát, Erzsébet levette fejéről a koronát, és megvált ékszereitől is. Elszégyellte magát az Úr előtt e földi hívságokért.

 

Erzsébet jegyese, az ifjú Hermann gróf 1216-ban váratlanul elhunyt, egy évvel később követte őt apja, a tartománygróf is (†1217. április 25-én). Az ifjú Hermann halála után az udvari intrika azonnal eltávolította volna Wartburgból Erzsébetet, az idősebb Hermann gróf azonban még halála előtt úgy döntött, hogy Erzsébet, a fiatalabb fiú jegyese lesz. IV. Kegyes Lajos (uralkodott: 1217–1227) türingiai tartománygróf 1221-ben tartotta meg esküvőjét a még mindig csak tizennégy éves Erzsébettel Eisenachban vagy Wartburgban (más, kevésbé valószínű hagyomány szerint Pesten, a mai belvárosi templom elődjében).

 

Erzsébet ugyanis rövid élete során már csak egy alkalommal járt Magyarországon. Még házassága évében négy magyar főúr érkezett gazdag ajándékokkal Wartburg várába, hogy felköszöntsék a fiatal párt, és hogy látogatóba hívják őket a fiatalasszony hazájába, Magyarországba. Erzsébet 1221-ben, tíz év után először és utoljára ismét Magyarország földjére lépett. Első útja anyja, Meráni Gertrúd sírjához vezett, majd Lajossal Óbudára mentek, ahol apja, II. András király, fényes ünnepséget rendezett tiszteletükre.

 

Erzsébet és Lajos házassága – a kor dinasztikus házasságaitól eltérően – valóban szerelmi házasság volt, az a néhány együtt töltött év a harmónia és a boldogság évei voltak Erzsébet számára. A fiatal gróf utazásai során mindig ajándékokkal halmozta el ifjú feleségét, egyszer azonban mégis megfeledkezett erről a szokásáról. A wartburgi várban rögtön szóbeszéd járta, hogy Lajos már biztos nem is szereti a feleségét, hisz elmaradtak az ajándékai. Mikor Lajos egyik bizalmas embere rákérdezett a hiányzó meglepetésre, Lajos csak az épp előttük magasodó hegyre mutatott, és megjegyezte, ha az a lábától a csúcsáig mind arany lenne, és neki ajánlanák fel cserébe Erzsébetért, akkor sem hagyná el feleségét. Majd még értékesebb ajándékokat: még több ékszert és egy ezüsttükröt küldött Erzsébetnek „kiengesztelésül”.

 

Erzsébet boldog házasságban élt, de kölcsönös hitvesi szerelmük nem volt akadálya istenszeretetének. Korán kezdte a vezeklő életmódot, sokat böjtölt, rendszeresen ostorozta magát, csillogó ruhái alatt vezeklőövet hordott, éjjel rendszeresen felkelt virrasztani. Első gyermeke, legifjabb Hermann születése (1222. március 28-a) után hálából menedékhelyet alapított árva gyermekek számára. Felkereste a szegényeket, segített szüléseknél, keresztanyaságot vállalt. Második gyermeküket nagyanyja (Lajos édesanyja, Sophia von Wittelsbach) tiszteletére Zsófiának nevezték el. Zsófia születésekor (1224. március 20-án) hálából huszonnyolc ágyas kórházat alapított, ahol Erzsébet maga is segített a betegek, még a bélpoklosok (= leprások) gyógyításában is.

 

Erzsébet férjének, Lajosnak – II. Frigyes (uralkodott mint német király: 1212–1250; mint német-római császár: 1220–1250) hívására – 1225-ben hadba kellett vonulnia, ekkor a tartomány kormányzása Erzsébetre hárult. Az állandó éhínségek és járványok miatt kinyittatta Wartburg magtárait, naponta kilencszáz szegényt élelmezett. Megszervezte a tartomány élelmiszer-ellátását, ám a rendelkezésére álló pénz hamar elfogyott. Ezért eladta ékszereit, majd a nőket megtanította fonni, és maga is együtt dolgozott udvarhölgyeivel. Rendelkezéseivel elsősorban a szegényeken kívánt segíteni, viszont élesen szembekerült Lajos családjával, amely nemcsak gyanúsan nézte Erzsébet őszinte, mély vallásosságát de ellenezte „esztelen tékozlását” is. Az időközben hazatért Lajos azonban felesége minden utasítását helyeselte és jóváhagyta, ami újabb ellentétekhez vezetett; az őrgróf rokonai nehezen fogadták el, hogy Lajos helyett az „idegen asszony” vezesse a tartományt.

 

II. Frigyes császár megkoronázásakor ígéretet tett még III. Ince (uralkodott: 1198–1216) pápának egy újabb keresztes hadjárat szervezésére. A keresztes háborúk eszméje ekkorra már lejáratódott. A negyedik keresztes hadjárat (= latin háború, 1202–1204) lovagjai Velence bíztatására Konstantinápolyt foglalták el, és létrehozták a rövid életű Latin Császárságot (1204), amely azonban csak még gyűlöltebbé tette a keleti keresztények előtt a latin egyházat. Az ötödik keresztes hadjáratnak (1217–1221) II. András magyar király, Erzsébet apja lett a főszereplője. A kudarcért a kortárs szemtanúk és történetírók III. Honoriusz (uralkodott: 1216–1227) pápát és a harcoktól végül távolmaradó II. Frigyes császárt egyaránt hibáztatták. Frigyes 1223-ban, a ferentinói zsinaton, a pápa jelenlétében újabb fogadalmat tett Jeruzsálem felszabadítására és egy újabb, hatodik kereszteshadjárat (1227–1229) megindítására. Ebből azonban egyelőre csak annyi valósult meg, hogy Frigyes 1225-ben feleségül vette Jolantát, Brienne-i Jánosnak, a Jeruzsálemi Királyság régensének a leányát, aki II. Izabella néven jeruzsálemi királynő lett. Frigyes úgy vélte, hogy ezzel a házassággal megszerezte a jeruzsálemi királyság címét, ám Jeruzsálem arab uralom alóli valóságos felszabadításáért továbbra sem kívánt harcolni. A tényleges háborúskodás helyett hosszú diplomáciai csatározások kezdődtek a császár és a pápa között. Végül is Frigyes Akkóban újabb fogadalmat tett, az indulást azonban újra és újra elhalasztotta.

 

Erzsébet férje Lajos, türingiai tartománygróf, Frigyes császár vazallusa volt. Míg Frigyes sikeresen kitérhetett a pápai felkérés elől, Lajos ezt nem tehette meg. Erzsébet maga varrta férje ruhájára a keresztesek jelvényét, majd Lajos 1227 nyarán hajóra szállt, hogy Itáliában csatlakozzon az egyelőre tétlenül ott várakozó keresztes sereghez. Lajos azonban részt sem vehetett a Szentföld felszabadításáért indult újabb hadjáratban, Otrantóban a kitört pestisjárványban súlyosan megbetegedett, majd 1227. szeptember 21-én meghalt.

 

Erzsébet élete Lajos halála után alapvetően megváltozott. A harmadik gyermekével, Gertrúddal várandós fiatal (húszéves!) özvegyet Lajos édesanyja, Zsófia és két öccse, Raspe Henrik és Konrád megfosztották férje utáni vagyona kezelési jogától és férje birtokai haszonélvezetétől. Egyes adatok szerint Raspe Henrik fegyverrel űzte el Erzsébetet és kisgyermekeit Wartburg várából. Más vélemények szerint, mivel Erzsébet életét ellehetetlenítették, gyermekeivel együtt önként hagyta el addigi otthonát, a wartburgi várat, és Eisenachba költözött. Eisenachban egy fogadó istállójában húzódott meg, és fonással próbálta meg eltartani családját.

 

Erzsébet anyai nagynénje, Meráni Gertrúd testvére, Mechtild (= Matild), a kitzingeni bencéskolostor apátnője értesülve Erzsébet szomorú sorsáról zárdájába fogadta őt. Utóbb anyai nagybátyja, Meráni Gertrúd másik testvére, Eckbert, a bambergi püspök vette pártfogásába, aki Pottenstein kastélyában (Bayreuth közelében) szállásolta el. Nemsokára azonban kiderült, hogy a Meráni család nem önszántából jótékonykodott. A testvéreknek az volt a szándéka, hogy a szintén megözvegyült II. Frigyes császárral házasítsa össze az ifjú özvegyet. Izabella „jeruzsálemi királynő” halála (†1228. május 5-e) után Frigyes császár valóban megkérte Erzsébet kezét, ám a tervezett házasság végül is Erzsébet ellenállása miatt meghiúsult. Atyja, II. András magyar király követei is felkeresték Erzsébetet, hogy végleg hazahívják, ám ő ezt is visszautasította. Arra hivatkozott, hogy fia, legifjabb Hermann örökösödési jogaira kell felügyelnie. Miután Erzsébet mind Frigyes terveit, mind apja elképzeléseit visszautasította, elfogadta IX. Gergely (uralkodott: 1227–1241) pápa ajánlatát, aki Marburgi Konrádot, korábbi gyóntatóját nevezte ki lelki vezetőjének, és családjával együtt Marburgot választotta tartózkodási helyéül.

 

Erzsébet még házassága idején ismerkedett meg Assisi Szent Ferenc első németföldi követőivel, akik közül Rüdiger volt az első tanítómestere. Amikor Rüdigert áthelyezték, Marburgi Konrád lett a gyóntatója. Lajos halála után Marburgi Konrád csak úgy vállalta el a lelki atya szerepét, ha Erzsébet feltétlen engedelmességet fogad. A Harmadik Rend (Tertium Ordo Regularis) a Ferences Családnak azon tagjai, akik arra kötelezték magukat, hogy a világban élve követik Jézus Krisztust, Szent Ferenc példaadása nyomán. Elsősorban életük nyitottságával, de szavukkal is igyekeznek tanúságot tenni Istennek arról a nagy ajándékáról, amelyet a Teremtésben, a környezetükben és közösségükben felismertek. Erzsébet 1228. március 28-án egyszerű fogadalmat tett mint Assisi Szent Ferenc Harmadik Rendjének tagja, így ő volt az első nő, aki német földön magáévá tette a szent életeszményét. (Vagyis Izabella „jeruzsálemi királynő” halála előtt már letette fogadalmát, ami azt is jelentette, hogy férje halála után nem házasodhatott meg újra!)

 

Erzsébet lelki vezetője, Marburgi Konrád, a kereszteshadjáratok prédikátora, az eretnekek üldözője, az egyház fő inkvizítora volt. Konrád Erzsébet személyében a szegénységben élő kegyesség ideálját látta és védelmezte. Erzsébet valójában pápai védelem alá került, így sikeresen felléphetett Lajos családjának további zaklatásaival szemben. Konrád továbbá pápai támogatással segített Erzsébetnek egyéni kegyességben megélni a szegénységet, vagyis Erzsébet úrnőként a szegényekért cselekedhetett. Konrád azonban kegyetlen és kíméletlen lelki vezetőnek bizonyult. Lelki szigora a gyakori böjtök mellett a bűnös test megtörését is kívánatosnak tartotta. Nem ritkán botütésekkel, ostorozással büntette a sorsát megadóan tűrő szelíd királyleányt. Az inkvizítor nagy befolyását idővel mind többen tették szóvá megrágalmazva Erzsébetet, hogy bűnös viszony alakult ki közöttük. Mikor Erzsébet megtudta, hogy miket terjesztenek róla, levette válláról köntösét, megmutatta a botütések és ostorcsapások nyomait, megjegyezve, hogy így szereti őt ez a pap!

 

Erzsébet egyszerű szürke köntösben járt, és a betegápolásban, a jótékonykodásban, valamint az imádságban keresett vigasztalást. Marburgban kórházat és árvaházat építtetett, amelyeket Szent Ferenc égi oltalmába ajánlott. Nem ritkán a koldusokat maga mosdatta meg, a súlyos betegek, mindenekelőtt a bélpoklosok sebeit maga látta el, maga kenegette. Ha valakin más módon segíteni nem tudott, fohászában szólt érte. Fohászainak, vigaszainak – legendája szerint – már életében akkora hatása volt, hogy több süketnémát, vakot és bénát is meggyógyított. Egy alkalommal még Marburgi Konrád is súlyosan megbetegedett, s mivel úgy érezte, hogy halála közeledik, arról faggatta tanítványát, hogy mit fog majd tenni, az ő eltávozása után. Erzsébet azonban „megnyugtatta”, hogy Konrád túl fogja élni őt, ám ő nemsokára meghal…

 

Erzsébet, a szent életű özvegy nem sokkal Konrád felgyógyulása után valóban súlyosan megbetegedett és 1231. november 16-áról 17-ére virradóra elhunyt. Halálát a legendák szerint csodás jelek kísérték, egy mennyei madárka képében maga az Üdvözítő jelent meg neki, és gyönyörűen énekelni kezdett. Halála után – kívánsága szerint – darócruhába öltöztették, majd testét az általa alapított Szent Ferenc-kápolnában helyezték el. Már temetésére is nagy tömeg verődött össze, és alig telt el két nap, máris csodás gyógyulások történtek. Lajos családja azonban nem tudott megbékélni „az idegen asszonnyal” és leszármazottaival sem. Amikor tíz évvel később legifjabb Hermann (II. Hermann néven türingiai tartománygróf, †1241. január 3-án) is elhunyt, a fiatal őrgrófot azért nem temették édesanyja mellé, nehogy az feltámassza…

 

Erzsébet szentté avatása halála után azonnal megindult, Marburgi Konrád ötvennyolc csodát sorolt fel Erzsébet életéből, amelyet a IX. Gergely pápa által elindított egyházi vizsgálat megerősített, és kiegészített. Testének ünnepélyes felemelésére (= elevatio) 1236. május 1-jén került sor. A különleges eseményen Marburgban közel kétszázezer ember vett részt, köztük II. Frigyes császár is, aki egyszerű szőrcsuhában, de fején a császári koronával segített a szerzeteseknek a koporsó vitelében. A csontokat bíbor szövetbe takarták, majd egy új koporsóba helyezték. A császár levette fejéről a koronát, s azt ünnepélyesen a szent fejére tette e szavak kíséretében: „Nem koronázhattam meg császárnémat, megkoronázom hát Isten országának halhatatlan királynéját!” IX. Gergely pápa a Gloriorus in majestate kezdetű bullájával 1235. május 27-én avatta szentté. Apja, II. András minderről még értesült, mert néhány hónappal túlélte a ceremóniát (†1235. szeptember 21-én). Még ugyanebben az évben, sírja fölé a Marburgban is megtelepedett német lovagrend egy hatalmas gótikus katedrálist kezdett el építeni. A marburgi Szent Erzsébet-templom, amelyben gyönyörű síremlékbe foglalták hamvait, száz évig épült (de a sírhelyet magába foglaló szentély már 1240-ben elkészült). A sír azonban régóta üres már, mert Hesseni Fülöp, a hitújítás egyik vezére szétszóratta Erzsébet hamvait. Síremlékének helye viszont híres búcsújáró templom.

 

Árpád-házi Szent Erzsébet (Türingiai Szent Erzsébet néven) a világegyház egyik legtiszteletreméltóbb női szentje, Assisi Szent Ferenc harmadrendjének mennyei pártfogója, a szegények, elhagyatottak, az őket gondozó kórházak és ispotályok, egyéb emberbaráti intézmények védőszentje. Élettörténetét először Caesarius von Heisterbach írta meg (Vita Sanctae Elisabethae címmel, 1237-ben), klasszikussá vált legendája Dietrich von Apolda (régi magyar hagiográfiai hagyomány szerint Apoldai Detre) nevéhez fűződik (Vita Sanctae Elisabethae viduae címmel, 1297-ben). Dietrich őrizte meg a legtöbb szóbeli hagyományt Erzsébet cselekedeteiről, az ő műve alapján készültek az első német nyelvű költemények (himnuszok, zsolozsmák, szekvenciák), és e mű lett a forrása a szentet megörökítő első képeknek. A gyermek Erzsébethez fűződik a híres rózsacsoda, amely egyúttal a szent leggyakoribb ábrázolásának témája lett. Történt, hogy a szegényeknek nagy titokban élelmet vivő Erzsébetet apja (más vélemények szerint a wartburgi várban későbbi jegyese, Lajos) felelősségre vonta, hogy mit visz a kötényében. A kisleány gyermeki hazugsággal azt válaszolta, hogy rózsákat. De hazugságát az Úr igazsággá változtatta, amikor kitárt kötényében a téli hideg ellenére rózsák illatoztak. A történet hatására Erzsébet legfőbb attribútuma a rózsa lett. A rózsacsoda legismertebb ábrázolása Moritz von Schwind freskója (a wartburgi várban, 1854–1855).

 

Erzsébet a középkori Magyarországon is számos templom, kórház és ispotály védőszentje lett. A győri ferences templomot már az 1230-as években az ő tiszteletére szentelték fel. Az 1240-ben épült nagyszombati ferences templom is az ő életszentségét hirdette. Patrocíniumainak száma a középkori és a kora újkori Magyarországon meghaladja a százat, és minden nagyobb városban találkozni velük. A budai Gellért-hegy lábánál fakadó gyógyforrásoknál Erzsébet tiszteletére létesített kórházban már az 1270-es években bélpoklosokat gyógyítottak. Erzsébet legmonumentálisabb magyarországi szentélye azonban a Kassai Szent Erzsébet-főszékesegyház (= kassai dóm), amelynek alapkövét még Erzsébet unokaöccse V. István (uralkodott: 1270–1272), zárókövét pedig I. Hunyadi Mátyás (uralkodott: 1458–1490) tette le. A dóm főoltárán negyvennyolc (!) képtábla található, ebből tizenkettő Jézus Krisztus gyermekkorát, huszonnégy a passiót, tizenkettő pedig Szent Erzsébet életét meséli el. Magyarországi ikonográfiája közül kiemelkedik még a bártfai Egyed-templom szárnyasoltára, ahol Erzsébet életét hét képtábla örökíti meg (1490), de életét megörökítő képtáblák láthatók még – többek között – a bártfai Szent András-oltáron (1460), a lőcsei Szent Erzsébet-oltáron (1493) és a szepeshelyi Szent Márton-főoltáron (1470). Barokk ikonográfiájából kiemelkedik az Erzsébet-apácák pozsonyi templomának freskói (Paul Troger alkotásai, 1742). Zsámbok főoltárképén (1777), Erzsébet képében Mária Teréziát (uralkodott: 1740–1780) örökítették meg, amint egy koldusnak alamizsnát oszt.

 

Erzsébet neve és pártfogása alatt számos szerzetesrend, kongregáció és társulat jött létre. Céljuk Árpád-házi Szent Erzsébet példája szerint a szegények és betegek gondozása. Apollonia Radermecher (= Rademacher Apollónia) alapította meg az első elizabetánus betegápoló rendet (Erzsébet-nővérek, Aachen, 1626). Az új rend még a XVII. század végén Grazban és Bécsben is gyökeret vert, Pozsonyban 1738-ban, Budán 1785-ben telepedtek le. A budai Erzsébet-apácák a vízivárosi egykori ferences templomban éltek, és menházat, ill. „lábadozóházat” tartottak fenn még a XIX. század elején is. Az 1831. évi kolerajárvány idején kolerakórházat is nyitottak, ahol életük kockáztatásával tömegesen gyógyították a betegeket. A nővérek gyógyszerei közé tartozott az orbánc ellen használatos Erzsébet-golyó (Globuli camphorati) amely osztrák gyógyszerkönyvekben is szerepelt.

 

Árpád-házi Szent Erzsébet Sárospatakon született, ezért 1999-ben, az Európa Tanács létrejöttének 50. évfordulója alkalmából Sárospatakon tartott jubileumi ülés záródokumentuma az Európai Kulturális Utak Rendszerében egy Szent Erzsébet Út létrehozását javasolta. Németországban, 2007-ben, Erzsébet születésének 800. évfordulóján egy Wartburg–Marburg közötti Szent Erzsébet-zarándokút létesült. Még ugyanebben az évben, szintén e jeles ünnep tiszteletére, Sárospatakon létrejött a Szent Erzsébet Út Alapítvány, amelynek célja, hogy a szellemi és lelki összetartozás jegyében összekösse Szent Erzsébet európai emlék- és kultuszhelyeit. Az alapítvány szervezi 2007-től azt a gyalogos zarándoklatot, amely Sárospatakot összeköti Közép-Európa legjelentősebb Szent Erzsébet-kultuszhelyével, a kassai dómmal. Sárospatak egyúttal az utóbbi években a Szent Erzsébet-kultusz és -kutatás kiemelkedő központjává vált. Itt működik a Szent Erzsébet Ház, amely otthont ad a Római Katolikus Egyházi Gyűjteménynek, a Szent Erzsébet Alapítványnak és az Árpád-házi Szent Erzsébet Történeti Társaságnak.

 

 

Árpád-házi Szent Erzsébet emléknapja: november 19-e. Ünnepét 1670-ben vették fel a római naptárba (a temetése napjára). Az 1969-es naptárreform alkalmával ünnepét visszatették november 17-ére, halálának napjára. Magyarországon azonban maradt az eredeti napon. Erzsébet emléknapját a középkor századaiban a magyarság piros betűs ünnepnapként ülte meg. Mária Terézia kérésére 1754-ben a pápa megengedte, hogy misehallgatás után a hívek „szolgai” munkát is végezhettek, végül aztán az emléknap köznappá módosult. A népi kalendáriumban azonban Erzsébet továbbra is jeles napnak minősül: november 19-e a tél vagy a karácsony rámutatónapja.

Szerző: Kozák Péter

Műfaj: Tanulmány

Megjelent: nevpont.hu 2021