Amit az óra mesél
Amit az óra mesél

2021. július 24. Szombat

Amit az óra mesél

Altay Margit emlékezete


A dél-tiroli Innichenben, amit olaszul San Candidónak is neveznek, az 1820-as években élt egy Andreas Lercher nevű órásmester. A derék tiroli mester későn nősült, s hamar megözvegyült. Házasságából egy szőke kisleány született, Maria; akit csak Mojdelének becéztek. A derék tiroli mester csodaszép ajándékot adott Mojdelének: egy ingaórát kulccsal nyitható ébenfa házikóban, ajtaján és két oldalán csiszolt üveglapokkal, s az ingára csinos sárgaréz nehezéket is helyezett. A hátlapját egy szétterjesztett szárnyú vörös sassal, a tiroliak nemzeti jelképével díszítette Andreas mester – aki igazi tiroli hazafiként gyűlölte az olaszokat – büszkén viselve keresztnevét, akárcsak eszményképe, a nagy szabadsághős, Andreas Hofer. Két legény is dolgozott Lercher mester mellett az órásműhelyben: a csendes, szelíd Franzl és a gyorsabb, lobbanékonyabb Tonerl, aki szegről-végről még a nagy hős, Andreas Hofer rokona is volt. A derék tiroli mester Mojdele lakodalmára szánta az ingaóra-remeket, titokban abban reménykedett ugyanis, hogy Tonerl, a Hofer-rokon lesz a szerencsés kérő, utóbb persze Franzl-lal is megbékélt volna. Mojdele azonban mindkettőjüket kikosarazta. Ő egy Guglielmo Falcone nevű olasz fiatalembert szeretett, s amikor ez kiderült az órásműhelyben borzasztó jelenet játszódott le. Lercher mester megátkozta leányát, megátkozta a talján kérőt, majd elterült a földön. Még élt néhány napig, de már csak egy szót hajtogatott állandóan: – Megtiltom!

 

 

Az észak-itáliai Lombardia fővárosában, Milánóban, amit németül Majlandnak is neveznek, az 1850-es években élt egy Lorenzo Peppini nevű fiatal művészettörténész. A derék fiatalember édesanyja vasalónőként dolgozott, s hamar megözvegyült. A nevezetes milánói munkásnegyedben nagy szenzációt keltett a tehetséges Lorenzo, aki huszonnégy éves korára ledoktorált, ám a család továbbra is nagyon szegény körülmények között élt. Megörült hát Lorenzo, hogy a gazdag Pietro Falconét és húgát, az ifjú Beatricét – akit csak Bicének becéztek – taníthatta. A kastély dísze egy ingaóra volt ébenfa házikóban, hátlapján egy szétterjesztett szárnyú vörös sassal. Az ingaóra-remeket az idősebb Pietro Falcone örökölte testvérétől, Guglielmótól, aki viszont egy tiroli órásmester leányától kapta – búcsúajándékként. A történetet már Bice mesélte el Lorenzónak, aki idővel egyre sűrűbben látogatta a Falcone-palotát, és Bice is egyre járatosabb lett a reneszánszkori Itália művészeinek életrajzában, ám idővel a fiatalember portréja jobban érdekelte… Az özvegy baronessa egészen kikelt magából, amikor megtudta, hogy egy éhenkórász „műdoktor” és koldus pereputtya szeretne a Falcone-vagyonon élősködni. Megtiltotta leányának, hogy Lorenzóval találkozzon, ugyanakkor összeköttetéseivel azt is elérte, hogy a fiatalembert azonnal Nápolyba helyezzék át. Bice azonban titokban megszökött otthonról, hogy elbúcsúzzon Lorenzótól. Ömlött az eső, s a fiatal leány a palotától az indóházig tartó hosszú utat gyalog tette meg. A Falcone-palotában borzasztó jelenetek játszódtak le. Bice teljesen átfázott tüdőgyulladást kapott. A leány megátkozta anyját, a Falcone-vagyont, majd elvesztette eszméletét. Még élt néhány napig, de már csak egy szót hajtogatott állandóan: – Szeretem!

 

 

A magyarországi Virágkúton (a település valódi nevét nem áruljuk el), a magyar főváros közelében, az 1900-as évek elején, élt egy Zentay Erzsébet nevű ifjú hölgy. Erzsébet élete nagy részét Annunciáta nővér és a testvérek felügyelete mellett, a Jézus Szíve-zárdában töltötte. Most, hogy betöltötte tizennyolcadik életévét, édesapja, Zentay Dénes, úgy döntött, hogy eljött az ideje annak, hogy egyetlen gyermeke társadalmi állásának megfelelő körülmények között „nevelődjön” tovább, Istennek tetsző hajadonná. Erzsébet élete a Zentay-kastélyban is úgy telt, mint egy zárdában: minden reggel buzgón imádkozott, alázatos szívvel köszönte meg a Szűzanyának, hogy oltárára helyezheti a maga nevelte virágokat. Egyik nap azonban szokatlan dolog történt: Virágkúton egy ismeretlen, különös „benzinszekér” bukkant fel a községháza előtt. Erzsébet még sohasem látott automobilt, hosszan bámulta a különös jelenséget, s csak későn vette észre a lovaskocsit. A lovak még sohasem láttak automobilt, a különös jelenségtől megvadultak, s csak későn vették észre a leányt. Az utolsó pillanatban azonban egy fiatalember ugrott a kocsiba, megpróbálta megállítani a lovakat. Egy rövid időre sikerült is megragadni a gyeplőt, ez épp elég volt arra, hogy a leány sikoltva elmeneküljön. Nemsokára azonban a lovak magukkal rántották az ismeretlen fiatalembert, aki hőstette után eszméletlenül hevert Virágkút főterén.

 

 

A magyarországi Virágkúton (a település valódi nevét nem áruljuk el), a magyar főváros közelében, az 1900-as évek elején, Baán Tamás festőművész napokkal később egy különös ingaóra hangjára ébredt. A történetet Erzsébet, a Zentay-kastélyban mesélte el a lábadozó hős művésznek. Zentay Erzsébet édesanyjának unokatestvére férjhez ment egy milánói gazdag család tagjához, Pietro Falconéhez. A rokon hamar megözvegyült, idővel aztán az óra a Zentay-család műgyűjteményébe került. Az országban talán ez az egyetlen tiroli ingaóra-remek! Erzsébet odaadóan ápolta a lassan gyógyuló művészt, aki szívesen lerajzolta a leányt, akit idővel a fiatalember portréja egyre jobban érdekelt… A Zentay család nem zárkózott el a fiatalok boldogsága elől, sőt a műgyűjtő Zentay Dénes még büszke is volt arra, hogy leendő veje egy igen tehetséges fiatal művész. Nemsokára a műgyűjtő Zentay Dénes nagy bejelentésre tett: – Az esküvőt a székesegyházban tartjuk meg! A Zentay-kastélyban ezt követően borzalmas jelenetek játszódtak le. Baán Tamás, miután megkövülten hallgatta a bejelentést felkiáltott: – Dehát én református vagyok! Zentay Dénes első indulatában megátkozta leányát, a református eretnek vőjelöltet, és megtiltotta neki, hogy a család bármelyik tagjával érintkezzen. Erzsébet sohasem látta többé sem a szüleit, sem a vőlegényét. Még jó néhány évet élt a Jézus Szíve-zárdában, egy tiroli ingaóra társaságában.

 

 

Budapesten, a Belvárosban, az 1970-es évek elején, egy kedves, kilencven éves hölgy, aki könyveit gyakran csak Margit néni néven jegyezte, váratlanul felkiáltott: – Jaj kedvesem, hogy elrepült az idő! A 89. születésnapján felköszöntő írótárs, Fedor Ágnes, sajnálta, hogy Margit néni, aki az első leányirodalmi magazin szerkesztője volt, aki elsőként fordította le Lewis Carroll halhatatlan meséit, s aki elsőként tolmácsolta a Walt Disney Stúdió rajzfilmjei alapján készült mesekönyveket, már nem mesél tovább. Búcsúzóul még elmosolyodott, és elárulta a születésnapján őt felköszöntő írótársnak, hogy ő valójában 90 éves, valamennyi lexikon adata valótlanságokat közöl róla! – Bizony kedvesem, elrepült az idő! S ekkor, váratlanul megszólalt egy tiroli óra, az országban talán az egyetlen tiroli ingaóra-remek…

 

 

Kék virág Altay Margit, az elfeledett kedves meseíró hölgy emlékének.

 

 

A Névpont legújabb írásával Altai Rezsőné Gomperz Margitra – írói nevén Altay Margitra – és meséire emlékezett.

 

 

Az alábbi linkeken olvashatnak Altay Margitról:

 

 

http://www.nevpont.hu/view/11381

http://www.nevpont.hu/view/11724

Szerző: Kozák Péter

Műfaj: Esszé

Megjelent: nevpont.hu 2016