A százegyedik
A százegyedik

2021. július 24. Szombat

A százegyedik

„Nem a halál fáj, hanem a félelem a haláltól”


Előhang.

Kilencven éve, 1924. március 29-én, a kolozsvári Keleti Ujságban megjelent hat erdélyi író felhívása, amelynek lényege az volt, hogy az olvasóközönség számára igényes erdélyi magyar nyelvű szépirodalmat adjanak ki. A könyvek száz amatőr előfizető számára luxuskiadásban, a többi érdeklődő számára olcsó, fűzött változatban jelentek meg. Az Erdélyi Szépmíves Céh (ESZC) irodalmi vállalkozása forradalmi jelentőségű volt a kisebbségi erdélyi irodalom történetében. Az „irodalmi betéttársaság” hat tagja között volt Kádár Imre is…

 

1. Az életút.

Kádár Imre (1894–1972) a különös hangú és sorsú erdélyi magyar író nem Erdélyben született. Komáromban, zsidó családban nevelkedett, a helyi bencés gimnázium elvégzése után a budapesti tudományegyetemen jogi doktori oklevelet szerzett (1915-ben). A frissen doktorrá avatott fiatalembert persze rögtön behívták: a száz éve kezdődött nagy háború második évében máris a fronton találta magát, ahol súlyosan megsebesült. Felgyógyulása és leszerelése után – akárcsak sok, a háború poklából kijózanodott kortársa – bekapcsolódott a Galilei Kör munkájába: háborúellenes verseket írt és agitációs kiadványokat szerkesztett. Természetesen, az összeomlás után, részt vett az ún. őszirózsás forradalom és a Tanácsköztársaság eseményeiben is. Hogy pontosan mit is csinált nem tudjuk, de az újabb összeomlás után menekülnie kellett: kalandos körülmények között Kolozsvárra érkezett, s ezzel elkezdődött életének egy új korszaka. A két világháború közötti kolozsvári lapok közül szinte valamennyiben rendszeresen megjelentek versei, drámái, prózái és egyéb, egészen különös hangvételű, misztikus írásai. Dolgozott – többek között – a Napkelet (1920–1922), a Kulissza szerkesztőjeként (1922–1923), a Mai Világ (1927), az Erdélyi Hétfői Hírlap főszerkesztőjeként (1928), majd elvállalta a kolozsvári–nagyváradi Magyar Színház igazgató-rendezői posztját is (1933–1940). Pályáját költőként kezdte, első versei a szimbolizmusból kinőtt avantgárd költemények voltak (Arany Őszentsége, 1912; Bujdosó ének, 1925). Legismertebb műve két regénye: A nászrepülés (1927) és A fekete bárány (1930), az erdélyi magyar próza klasszikusai. A feledésbe merült életműre Kádár Imre egy teljesen ismeretlen munkájával, A százegyedik című – az Erdélyi Helikonban megjelent – tragédiájával (1922) emlékezünk.

 

2. A dráma.

A százegyedik az élet és a halál örök kérdéseiről szóló misztikus történet, amely egy ősrégi hiedelmen alapul. A néphit szerint a hóhér ítélet-végrehajtó, ám kötelességteljesítése után bűnhődik maga is. Büntetése pedig az, hogy a gyilkosságok után magtalanná válik, azaz sohasem születhet élő gyermeke. Csak az Isten adhat életet, s csak az is veheti azt el: aki ezen örök igazsággal szembemegy, az maga is elítéltetik, függetlenül attól, hogy az ítéletben mennyire közreműködő! A dráma főhőse az Ember, akinek foglalkozása hóhér, s már két gyermeke is halva született. Az Asszony újra vajúdik és retteg attól, hogy harmadjára is halott gyermeket szül. A harmadik szereplő a Bába, aki „belesegíti” az embereket a világba, ellentétben az Emberrel, aki „kivezeti” őket onnan. A Bába nem érezhet semmilyen részvétet a vajúdó asszonyok iránt, így nem remeg a keze, jobban tud segíteni a szülő nőknek. A Hóhér viszont részvétet mutat az áldozatok iránt, igyekszik megkönnyíteni a halálraítéltek utolsó óráit: ha megnyugszanak a bűnösök, az utolsó beszélgetés alatt könnyebb tanulmányozni a nyakukat, könnyebb és fájdalommentesebb lehet az ítélet-végrehajtás.

Azon a napon, amikor a dráma kezdődik az Ember három bűnössel végzett, így az általa kivégzett személyek listája kilencvenhétről százra emelkedett. A „jubiláns hóhér” – aki minden sikerrel teljesített feladat után egy ezüstöt kapott – sietett haza, remélvén, hogy az Asszony végre megszüli első gyermeküket. Az Ember úgy vélte, hogy egy élet véget érhet egy pillanat alatt, nem tart semeddig, nem ér semmit sem; azaz csupán egy ezüst a tarifa. A Bába szerint azonban egy élet egy mindenség: kisgyermekek százait segítette már a világra, ki tudja, tán van közülük olyan is, akinek az életét épp az Ember vette el? Vajon mennyit ér meg az Embernek az, hogy két halott gyermek után egy élő szülessen? Aznap amúgy is különös kivégzések voltak. A három gonosztevő közül kettő egészen „normális”, egészen „szokványos” volt: az egyik lopott, a másik gyilkolt is talán, s haláluk előtt féltek, reszkettek úgy, ahogy általában a bűnözők szoktak. Hanem ez a harmadik bűnös egészen különös volt, a béke és a szeretet nevében uszította az urakat és a papokat, sőt halála előtt sem kért kegyelmet, ellenben az Embernek, a gyilkosának megbocsátott; jóllehet a hóhér nem kérte meg erre. Mivel a gyermek csak nem született meg, az Ember, a jól végzett nap után lepihent, s nemsokára mély álomba merült.

Hirtelen a tér kibővült, a szín kiteljesedett, megjelent a három elítélt: a Feketeinges bűnöző, a Vörösinges agitátor és a Fehéringes szónok. Mindhárom bűnös úgy vélte, hogy a fejlődést szolgálta. A Feketeinges rablógyilkos volt, aki rajtavesztett, majd megpróbálta megzsarolni a bírót, ám keveset ígért. Ha egyenlőség és szabadság lenne a földön, akkor kivétel nélkül mindenki boldogtalan lenne. Ma legalább azok érzik jól magukat, akik a többiekhez képest gazdagok és hatalmasok. A szegények számára pedig elviselhetővé teszi az életet az a bölcs rend, amely minden koldus számára megengedi, hogy akár huszonnégy óra alatt a legirigyeltebb milliomossá váljon – feltéve, ha elég ravasz és lelkiismeretlen. A Feketeingesnek ez nem sikerült. A Vörösinges agitátor egyetért a rombolással, ám szerinte áttekinthető rendszer kell a pusztításhoz. Forradalmi erőszakkal új világot teremthetnek, s aki a megszilárduló új rend ellen fellép vagy szervezkedik, azt a Szent Forradalom nevében el kell pusztítani. Az elbukott forradalom után természetesen elfogták a vörös agitátort és kivégezték. A Fehéringes elutasította a háborút, az erőszakot, tiltakozott a gazdagság, az anyagi haszonszerzés ellen, elítélte azt, hogy a forradalomban az emberek kivetkőztek önmagukból és egymás ellen fordultak. Szelíd magatartása is végtelen gyűlöletet keltett, a forradalom bukása után őt is halálra ítélték.

Álmában ezúttal a hóhér állt az elítéltek előtt. Az Ember már százszor ítélt, százegyedik alkalommal ő ítéltetik – halálra. Halálra ítéltetik azért, hogy egyetlen Élő Gyermeke – kettő halála után – végre megszülethessen. Ez a törvény, s ezt végre kell hajtani, magyarázza a Feketeinges bűnöző és a Vörösinges agitátor. A Fehéringes szónok azonban azt harsogja, hogy Ne ölj! Nem szükséges megölni az Embert azért, hogy megszülessen a gyermeke. Ne ölj, hiszen már meghaltál! Megölted magadban a régi embert, azért, hogy megszülessen egy Új Ember. A százegyedik áldozat Te magad vagy, az elpusztult régi éned, a benned elpusztított gyilkos. Nem kell meghalnod a gyermekedért, de az emberiségért sem. Ha a világot egyetlen ember meggyilkolása árán meg lehetne váltani – akkor ez a megváltás nem kell! Az áldozat szent, de ha követelik azt, akkor szentségtörés!

Az Ember sírásra ébredt. Megszületett a Gyermek. Nem örömest születünk, de ki tudja, tán lehet jó abban is, ami fájdalmat okoz?

 

Kádár Imre a világháború és a forradalmak után írt, mély humánummal, a megbocsátásról szóló műve elítélt minden gyilkosságot. A születés örömét hirdette, egy új világ eljövetelében bizakodott, és abban, hogy egy kialakuló új rendben nem lesz majd erőszak, bűn és halál. Talán a szeretet meggyőzi majd az embereket a kegyetlenség értelmetlenségéről, a felesleges áldozatok hiábavalóságáról; felnőhet egy új generáció, akinek az élete ugyan úgy kezdődik, mint bármely más élet. De reménykedik abban is, hogy a most kezdődő életben csupán egy sírás marad: az újszülötteké.

Tudjuk, sajnos nem így történt.

 

3. Utóhang.

Egy evangelizációs igehirdetés és egy misztikus élmény hatására Kádár Imre, tizenhatéves fiával együtt kikeresztelkedett, és felvette a református vallást (1940-ben). A II. világháború végén áttelepült Magyarországra (1944), a Magyar Rádió (MR) munkatársaként, magyar–román szakértőként tevékenykedett (1945–1948), majd elvállalta a Magyarországi Református Egyház Egyetemes Konventje sajtóosztályának vezetését (1948–1957). A Budapesti Református Teológiai Akadémián az Ökumenika Tanszék tanáraként (1952–1969) és a Felekezettudományi Intézet alapító igazgatójaként is működött (1969–1972).

Önmagát gibeonitának vallotta, vagyis olyannak, aki elhitette az Úrral, hogy élete megmentése érdekében követi az új hitet: az Úr azonban végtelen kegyelméből befogadta Őt, a bűnös embert. Áttérése után hátat fordított a szépirodalomnak, elsősorban református teológiai kérdésekkel foglalkozott, ill. jelentős missziós és diakóniai tevékenységet fejtett ki. Miután a dachaui koncentrációs táborban meggyilkolták egyetlen fiát, megfogadta, hogy igehirdetéseiben a zsidó–keresztény megbékélést hirdeti. Úgy vélte, hogy Jézus Krisztus halálával, a zsidókkal, az Ő emberi testében békéltetett meg: aki megbékél, azokkal, akik elítéltettek, magával veszi az Úr feltámadásának erejét is. A Megváltóban a zsidóság és a kereszténység Új Emberré vált, ezáltal minden gyűlölet „kirekesztetett.”

 

 

 

Kádár Imre születésének 110.,

egyetlen fia, a református hitre áttért János halálának 70. évfordulóján,

az Úr 2014. esztendejében,

április hó 11-én, az év százegyedik napján írta:

 

Kozák Péter

Szerző: Kozák Péter

Műfaj: Esszé

Megjelent: nevpont.hu, 2014