A boldogság fátyola
A boldogság fátyola

2021. július 24. Szombat

A boldogság fátyola

Egy kínai paraboláról


„Hogy boldogok legyünk, szükségünk van egy fátyolra, amely az igazságot eltakarja.“

 

 

Valamikor réges-régen, száz évnél is régebben, Kínában, Pekingben, a Bambusz utcában, élt egy végtelenül boldog mandarin, Csang I. A derék és kegyes Csang I, a mennyei birodalom egyik leggazdagabb embere volt, gazdagságánál azonban csak boldogsága volt nagyobb. Boldogan élt a birodalom egyik legelőkelőbb palotájában erényes, rajongásig szeretett feleségével, Szu Csunnal, nem kevésbé imádott és rendkívüli tehetséges kisfiával, Ven Hszivel és barátaival, Tu Fuval, Ven Hszi nevelőjével és a költő Li Kianggal, aki mindennap meglátogatta Csangot, hogy felolvassa Kuang Hszü császár legújabb rendeleteit és a birodalom legérdekesebb híreit. Mert bizony a derék mandarin, Csang I szemét évekkel korábban súlyos betegség támadta meg; Buddha papjai kijelentették, hogy vaksága gyógyíthatatlan, törődjön bele abba, hogy sohasem láthatja többé szeretteit.

 

Valamikor réges-régen, száz évnél is régebben, Kínában, Pekingben, a derék Csang I boldogságához csak szerettei látása hiányzott. Emlékei alapján megpróbálta újra elképzelni feleségét, az erényes szépséget, Szu Csunt, kisfiát, a rendkívüli tehetséges Ven Hszit, valamint barátait Tu Fut és Li Kiangot. Oly erősen próbálta magában lerajzolni látványukat, hogy a költő, Li Kiang biztatására idővel gyönyörű költeményeket írt mindegyikükhöz, de mindenekelőtt a szépséges és erényes hitveséhez Szu Csunhoz, aki a Tavaszünnepen, a kínai Holdújév előestéjén, kobzán kísérte a világtalan dalnokot. Így élt boldogan, a birodalom egyik legelőkelőbb palotájában, a világtalan költő Csang I, aki végül is 17 200 verset írt asszonyáról, gyermekéről, barátairól és mindazokról, akiket nagyon szeretett.

 

Valamikor réges-régen, száz évnél is régebben, Pekingben, a Bambusz utcában, megtelepedett egy barbár (azaz európai) orvostudor. A csodálatos titkokat tudó idegen gyógyító megvizsgálta a derék és kegyes mandarint, Csang I-t, és megígérte, hogy fellebbenti a fátylat, amelyik eltakarja látását. A távoli ismeretlen egy üvegcsét adott a boldog költőnek, Csang I-nek, s meghagyta, hogy e démonikus vízből, minden reggel, három-három cseppet kell a szemhéjak alá önteni, óva intette azonban attól, hogy ennél többet, tízet cseppentsen, mert mindörökre megvakulhat. Mert bizony a derék mandarin, Csang I magának is alig merte bevallani, de mindennél jobban szerette volna látni szeretteit az erényes szépséget, Szu Csunt, kisfiát, a rendkívüli tehetséges Ven Hszit, valamint barátait Tu Fut és Li Kiangot.

 

Valamikor réges-régen, száz évnél is régebben, a Bambusz utcában, a birodalom egyik legelőkelőbb palotájában, a Tavaszünnepet, a kínai Holdújévet ünnepelte a világtalan Csang I, az erényes szépség, Szu Csun, a rendkívüli tehetséges kisfiú Ven Hszi, valamint a házigazda barátai a nevelő Tu Fu és a költő Li Kiang. A derék és kegyes Csang I napok óta heves fájdalmat érzett mindkét szemhéja alatt, ezért, ezen az ünnepen, szokatlanul sok pálinkát ivott. A nagy mennyiségben elfogyasztott pajcsiu hatására hamar elszenderedett, ám néhány óra múlva a szemében heves, égő fájdalomra ébredt. A tőrszúrás azonban lassan karcolássá nemesedett, majd végleg elhalt, s Csang I döbbenten állapította meg, hogy lát!

 

A derék és kegyes Csang I óvatosan felkelt aranyozott faragású luohan ágyáról, ám rögtön megbotlott egy, a földön heverő könyvben. Elszörnyedve olvasta a címet: Az erényről. 17 200 vers Li Kiangtól; a csaló költőbarát, Csang I verseit, saját neve alatt jelentette meg. A megcsalatott költő, Csang I, hirtelen hangos nevetésre lett figyelmes. Résnyire kinyitotta Ven Hszi szobája ajtaját, s iszonyodva látta, hogy fia, apja hagyományos hanfu ünnepi ruhájában, a tükör előtt, vakot mímelve, kicsúfolta őt. A kétségbeesett mandarin a fiú felügyeletével megbízott nevelőt, Tu Fut, seholsem lelte, rosszat sejtve benyitna Szu Csunnal közös hálószobájába, de a bejáratot zárva találta. A megcsalatott költő, a boldogtalan mandarin, a hűtlen asszony és szeretője hangját hallva mindent megértett.

 

A derék és kegyes Csang I rádöbbent arra, hogy a barbár (azaz európai) orvostudor, a csodálatos titkokat tudó idegen gyógyító, fellebbentette a fátylat szemeiről. Buddha papjai megmondták neki, hogy vaksága gyógyíthatatlan, ő mégsem hitt nekik, s most, hitetlenségéért bűnhődnie kell. A távoli ismeretlen üvegcséje egy másik valóságot mutatott meg, amit a boldogtalan költő nem akart többé látni. Csak tíz csepp és újra, örökre világtalan lehet. Az édes fájdalom végleg megsemmisítette a gonosz varázslatot, a valóságot; az éjszaka szent homálya visszaadta a derék és kegyes Csang I boldogságát. Újra nem látott.

 

 

Valamikor réges-régen, száz évnél is régebben, Párizsban, egy francia orvos-politikus, a Tigris néven elhíresült, kilenc kormányt is megbuktató, Georges Clemenceau, belekeveredett a Panama-csatorna építésével kapcsolatos vesztegetési botrányba. A Tigrisnek megtalálták foltjait, Clemenceaunak le kellett mondania Var megyei mandátumáról, s közel tíz éven át, a későbbi miniszterelnök, elsősorban szépirodalommal foglalkozott. Közéleti tevékenységét azonban nem adta fel, írói munkásságát elsősorban az ártatlanul kémkedéssel és hazaárulással megvádolt, zsidó származású, Alfred Dreyfus kapitány rehabilitálásának szentelte. Clemenceau L’Aurore címmel lapot alapított, amelyben közzétette Émile Zola J’accuse (azaz Vádolom) című nyílt levelét.

 

Valamikor réges-régen, száz évnél is régebben, Franciaországban kiderült, hogy a Dreyfus-ügy bizonyítékai hamisítványok. A Haditörvényszék azonban, a francia igazságszolgáltatás védelmében, továbbra sem volt hajlandó felmenteni Dreyfust, a rennes-i törvényszék egy másik valóság alapján ítélt, az igazságot nem akarta észrevenni. A felháborító ítélet után, az új francia kormány – no lám, Clemenceau parlamenten kívül is képes kormányt buktatni! – azonnal amnesztiát adott Dreyfusnak, ám hallani sem akart a teljes rehabilitációról. Dreyfus – Clemenceau tiltakozása ellenére – azonnal elfogadta az elnöki kegyelmet, és ezzel, legalábbis a Tigris véleménye szerint, részben elismerte bűnösségét. A Tigris úgy vélte, hogy Dreyfus elfogadta a számára felkínált másik valóságot, boldogsága fátylán át nem látta azt, hogy az egész komédia – hazugság. Clemenceau utóbb minden kapcsolatot megszakított Dreyfusszal, visszamenekült a szépirodalomhoz, és tapasztalatairól írt egy kínai parabolát egy világtalan mandarinról…

 

 

Valamikor réges-régen, száz évnél is régebben, Budapesten, a Nemzeti Színházban, mérsékelt sikerrel játszották a tapasztalt orvos-politikus és kezdő drámaíró, Georges Clemenceau, Heltai Jenő fordításában bemutatásra került kínai egyfelvonásosát, A boldogság fátyolát. A paraboláról Ady Endre írt a Budapesti Naplóban lesújtó kritikát. Talán ő volt az egyedüli, aki észrevette a kínai történet francia belpolitikai összefüggéseit: a Tigris újra elveszítette foltjait, arcán újra ott van a hatalom „boldogság fátyola“, s a hatalomba miniszterelnökként visszatérő Clemenceau-tól semmi jót nem várhatunk…

 

 

Alfred Dreyfus kapitány ártatlan meghurcoltatásának hatására, a magyar származású Herzl Tivadar megalapította a cionista mozgalmat, amelynek lényege, hogy valamennyi zsidó térjen vissza ‘Sion hegyéhez’, azaz Jeruzsálembe. Az invitálást rögtön családjával kezdte, ám unokaöccse, Heltai Jenő, közölte vele, hogy ő magyar írónak tartja magát, és nem hajlandó Palesztinába költözni.

Georges Clemenceau, a Dreyfus-ügy hatására, 1901-ben, megírta A boldogság fátyola című egyfelvonásosát, amelyet néhány évvel később, 1906-ban, Heltai Jenő fordított le, aki nem ismerte a mű keletkezési körülményeit. Ady Endre már a mű magyarországi bemutatójának évében felfigyelt a parabolára, és arra, hogy a Tigris rendkívül ügyesen fordította saját hasznára a Dreyfus-ügyet, majd azt is, ahogyan kiszállt az ügyből azért, hogy miniszterelnökként térjen vissza 1906-ban, abban az évben, amikor kínai történetét Magyarországon is bemutatták.

 

 

A boldogság fátyola. Clemenceau művének elemzésével a Névpont – www.nevpont.hu – legújabb írása a zseniális íróra és műfordítóra, a szeptember 3-án elhunyt Heltai Jenőre emlékezett. Különös véletlen, hogy báró Eötvös József abban az évben hunyt el, amikor Heltai Jenő született, s szeptember 3-a mindkettőjük életének fontos dátuma: Eötvös József ezen a napon született, Heltai Jenő pedig ezen a napon hunyt el.

 

 

Kék virág Heltai Jenő emlékének, a történetet az ő fordításában idéztük, a kínai neveket a mai átírás szerint közöltük.

 

 

Heltai Jenőről az alábbi linkeken olvashatnak:

 

http://www.nevpont.hu/view/11687

http://www.nevpont.hu/view/11750

http://www.nevpont.hu/view/11752

 

Sajnos nincs képünk a bemutatóról, csak a fiatal Heltai Jenőről. A kép forrása:

 

http://keptar.oszk.hu/html/kepoldal/index.phtml?id=40442

Szerző: Kozák Péter

Műfaj: Esszé

Megjelent: nevpont.hu 2016