Család

Elzász-Lotaringiai eredetű, r. k. családból származott; édesapjának jól menő fűrésztelepe telepe volt Zsombolyán. Sz: Augenstein Ferenc, Mechel Genovéva. F: 1900-tól Buzátovits Auguszta, a nagyváradi érsekségi könyvkiadó leánya; Giesswein Sándor (1856–1923) unokahúga, a feminista mozgalom és a női emancipáció egyik nagyváradi kezdeményezője.

Iskola

Középiskoláit Szegeden és Selmecbányán végezte, a budapesti tudományegyetemen jog- és államtudományi doktori okl. szerzett (1896), bírói szakvizsgát tett (1899), a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetemen a magánjog tárgykörében magántanári képesítést szerzett (1903).

Életút

Veszprémben törvényszéki jegyző (1899–1900), Ipolyságon aljárásbíró (1900–1901). A Nagyváradi Jogakadémia r. tanára (1901–1918); közben Nagyváradon néphivatal szervezett a szegények ingyenes jogi tanáccsal való ellátására (Bárdos Imrével, 1905. okt.-től), majd uo. napköziotthont is alapított (1908). Nagyváradon tanítványa volt – többek között – Ady Endre is. A kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem magántanára (1903–1914). Az I. vh.-ban önként jelentkezett katonai szolgálatra (1914–1915; 1915-ben saját kérésére felmentették; 1917-ben ismét bevonult, az olasz harctéren küzdött, megsebesült). A budapesti tudományegyetemen a magánjog és a bányajog ny. r. tanára (1919). Az MSZDP tagja (1893-tól); a nagyváradi városi törvényhatósági bizottság tagja (1905–1914). A nagyváradi Nemzeti Tanács elnöke, Nagyvárad és Bihar vármegye kormánybiztos-főispánja (1918. nov.–1919. febr.), államtitkári címmel és jelleggel a Belügyminisztériumba (BM) beosztva (az államtitkári teendők ellátására, 1919. febr. 21.–1919. márc. 21.). A Tanácsköztársaság idején külügyi népbiztoshelyettes (1919. márc. 21.–1919. ápr. 3.), a három külügyi népbiztos egyike (1919. ápr. 3.–1919. jún. 24.), igazságügyi népbiztos (1919. jún. 24.–1919. aug. 1.) és bécsi magyar követ (1919. jún. vége–1919. júl. 21.), a Peidl-kormány ideiglenes igazságügy-minisztere (1919. aug. 1.–1919. aug. 6.). A Forradalmi Kormányzótanács tagja, a bp.-i Munkás- és Katona Tanács elnökségi tagja (1919. márc.–aug.). A Tanácsköztársaság bukása után letartóztatták (1919. nov. 17.), az ún. népbiztosperben (1920. júl. 5.–1920. nov. 22.) halálra ítélték (1920. dec. 8.); a fogolycsere-akció keretében Szovjet-Oroszországba került (1922. febr.). A moszkvai munkaügyi népbiztosság munkatársa (1922–1924), a londoni munkássajtó iroda vezetője (1924–1925), élete utolsó évében Párizsban telepedett le (1925). Jogtudományi pályafutásának kezdetén szövetkezeti joggal és zálogjoggal foglalkozott, első dolgozatai a Jogászegyletben tartott felolvasásai alapján készültek, ill. a nagyváradi Szigligeti Társaságban szépirodalmi felolvasásokat is tartott. Már Veszprémben kapcsolatba került a szocialistákkal, Nagyváradon tagja lett az MSZDP helyi szervezetének (1905-ben). Eszmei társa lett Somló Bódog, kiállt mellette, amikor egy, a Huszadik Század c. folyóiratban megjelent, s a Nagyváradi Naplóban is közölt cikkéért meghurcolták. Jelentős szerepet játszott a nagyváradi közéletben: részt vett a választói jog kiszélesítéséért és az általános választói jog kivívásáért elindított mozgalomban. Bárdos Imrével néphivatalt alapított a szegények jogvédelmére: az iroda díjtalan jogi tanáccsal és útbaigazítással szolgált, beadványt készített a rászorulóknak, képviselte őket rendőri, betegsegélyző pénztári és pereskedési ügyeikben. Kezdeményezésére Nagyváradon is megalakult a Társadalomtudományi Társaság, s folyóiratának, a Huszadik Századnak szintén munkatársa lett (1907. jan.-tól). Miután Ágoston Péter elvállalta a Társaság helyi fiókjának vezetését; mint a katolikus jogakadémia elnöke éles, személyeskedésektől sem mentes támadást indult ellene a nagyváradi konzervatív lapok elsősorban a Tiszántúl részéről. A sajtópolémiák révén ismertté vált, s az SZDP színeiben indulva bekerült a nagyváradi törvényhatósági bizottságba (a Szabadelvű Párt feloszlása után a párton kívül maradt helyi frakcióhoz csatlakozott). Írásai egyre harciasabbak, antiklerikálisak lettek, különösen nagy vihart kavart A szekularizáció (1909) c. munkája. Úgy vélekedett – s álláspontját történelmi érvekkel is alátámasztotta – a szekularizáció nem rablás, hanem csupán a soha el nem homályosodott állami tulajdonnak érvényesítése az állam polgárainak érdekében. Szerinte csupán arról van szó, hogy az állam újra állapítsa meg a papok fizetését, másképp, mint eddig; s a nemzetnek, a magyar társadalomnak szüksége van az egyházi vagyonra. Az 1910-es évekre, a politikai küzdelmek hatására érdeklődése a kor szociológiai eredményei felé fordult: vizsgálta az állam feladatainak átalakulását, az iparosítás, a modern várospolitika, az általános műveltség emelésének szociális kérdéseit, az alkoholizmus elleni küzdelemmel kapcsolatos teendőket. Radikális írásaiban elsők között próbálta meg alkalmazni a történelmi materializmus eredményeit: egyes vélekedések szerint történelmi munkája, A magyar világi nagybirtok története (1913) az első történelmi materialista tudományos monográfia. Véleménye szerint a Hunyadiak, a Rákócziak, a Báthoryak nagy nemzeti, hősi cselekedeteit lényegében a földéhség, a vagyonszerzés vágya mozgatta. Hadjárataik, győzelmeik csak arra voltak jók, hogy birtokaikat gyarapítsák, és jobbágytartó hatalmukat erősítsék. Művében nem ismerte el és nem fogadta el nemzeti hőseink ideáljait, kivetkőztette őket a nemzeti hősök páncélzatából, s csak mint birtokgyarapítókat állította be – egy nép történetével, hagyományaival szemben. Ezzel a felfogásával maga ellen fordította nemcsak az arisztokrata köröket, de a történészek többségét is, akik cáfolták állításait. Az I. vh. idején, elsők között ismerte fel az Osztrák–Magyar Monarchia egyben tartásának lehetetlenségét, a nemzetek önrendelkezése, a szabad egyesülés és a szomszédos népekkel való megbékélés mellett foglalt állást. Egyéves önkéntesi szolgálata után visszatért Nagyváradra, ahol ismét irodalmi tevékenységbe kezdett: elsősorban a Monarchia után vélhetően kialakuló helyzetet vizsgálta. Az elképzelt jövőről három nagyobb dolgozatot tervezett: 1. A mi útjaink. Magyarország jövője (1916); 2. A zsidóság jövője (1917) és 3. Az örök béke (ez utóbbi nem jelent meg). Első művében, magyar szerzők közül elsőként vetette fel egy egyesült Európa eszméjét: az európai egyesült nemzetek állama elképzelés nyíltan szembement azzal a, Friedrich Naumann által hirdetett, s akkoriban igen népszerű Mitteleuropa tervvel, amelynek lényege egy német vezetés alatt álló Közép-Európa volt. Ágoston Péter viszont a nemzetek egyenjogúságára épülő demokratikus nemzetállamok európai halmazát képzelte el. Míg A mi útjaink c. műve szinte visszhangtalan maradt, A zsidóság útja annál nagyobb felháborodást váltott ki. A kötet hat nagyobb részből áll: I. könyv: A zsidók és a nem zsidók egymáshoz való viszonya; II. könyv: Az antiszemitizmus története; III. könyv. A zsidók természete; IV. könyv. A zsidók fajisága; V. könyv. A zsidók a fogadó népek között és VI. könyv: A megoldás. A könyv megjelenése után addig szinte példa nélküli támadás indult Ágoston Péter ellen, mind helyi, mind országos lapokban; mind a klérus, mind a polgári radikalizmus hívei részéről. Ágoston úgy vélte, hogy a zsidóság nem csupán felekezet, de erős nemzeti törekvéseket is folytat és buzgón építi saját nemzeti kultúráját – aminek ellensúlyozása lehet a zsidók beolvasztása egy nemzeti államba. Ágoston a magyarországi zsidókérdést faji és nemzetiségi vonatkozásai alapján tanulmányozta, s a végső konklúziója az volt, hogy a magyarországi zsidóságnak, ha nem akarja viselni a faji elkülönítés vádját, ha csakugyan egy test és vér akar lenni a magyarsággal, ha csakugyan a haladás útját akarja járni, tömegében be kell olvadnia a magyar keresztény társadalomba. Ez első lépés lehet egy új, világméretű kultúrvallás megteremtésének, s ennek az új vallásnak, akárcsak a korai kereszténységnek a zsidók lehetnek az elindítói! A támadást Antal Sándor, A Holnap egykori szerkesztője indította el, majd Szabolcsi Lajos egy egész könyvet szerkesztett Ágoston Péter műve állításainak történeti, teológiai, szociológiai stb. cáfolatával. Az Ágoston Péter személyén keresztül megtámadott Huszadik Század, Jászi Oszkár kezdeményezésére viszont körkérdést intézett közéleti személyiségekhez (A zsidókérdés Magyarországon címmel, 1917-ben). Valójában Ágoston Péter írása nem volt antiszemita, ugyanakkor a zsidóság történetét sem ismerte, mint ahogy a zsidó teológiában sem volt járatos. Utólag kiderült, hogy sok olyan forrásmunkára hivatkozott, amelyek egy része hamisítvány volt vagy pedig állításainak többségén már akkor túlhaladt az idő. Az pedig különösen abszurdnak tűnt, hogy a zsidóság nemzeti érzelmeinek hatására tömegesen vegye fel a keresztény hitet. Az írás azonban arra mindenképpen jó volt, hogy a világháború végén, az összeomlás előtt egy tabunak számító témát elővegyen és kibeszéltessen. – Az I. vh. végén, a nagyváradi és a Bihar vármegyei Nemzeti Tanács tagja (1918. nov. 5-étől), majd Nagyvárad és Bihar vármegye főispánjaként sikertelenül próbálta megszervezni a katonai ellenállást a románokkal szemben. Ekkor kiadott utolsó könyvében (A háború okozói, 1919) elfogadta az antant álláspontját, s a világháborúért kizárólag a központi hatalmakat tette felelőssé. Ellenezte a Károlyi-kormány által kezdeményezett földreformot, a földosztást: szerinte az a helyes megoldás, ha a nagybirtokok egy tömbben kerülnek a parasztság kezébe; álláspontja egyre jobban közeledett a kommunisták nézetéhez. A Tanácsköztársaság kikiáltása után a kommunisták mellé állt. Külügyi népbiztosként, diplomáciai tevékenysége során közeledni kívánt az antanthoz: Bécsben és Budapesten is fontos tárgyalásokat folytatott az antant hatalmak megbízottaival egy számukra elfogadható kormány felállításáról. A tanácshatalomnak szüksége volt egy több nyelven beszélő, diplomáciai érzékkel rendelkező, külföldön is tekintélyre szert tett közéleti személyiségre, aki nem utolsó sorban francia (elzászi) rokonokkal is rendelkezik. A bukás után, kifejezetten az antant kérésére, a Peidl-kormány ideiglenes igazságügy-minisztereként még néhány napot hivatalában maradhatott. Néhány hónappal később őt is letartóztatták, a hajmáskéri gyűjtőtáborba internálták (1920. szept. 20-án feleségét is letartóztatták, mert kapcsolatot tartott a bécsi emigrációval). Halálra ítélték, ám a Rigában megkötött egyezmény értelmében feleségével együtt – akárcsak több volt népbiztos – Szovjet-Oroszországba távozott. Moszkvában a szovjet munkajog egyik kodifikátoraként tevékenykedett (1922. febr.–1924. júl.), nemsokára azonban súlyosan megbetegedett (betegségére való tekintettel Londonban telepedett le, 1924. júl. 24-én), élete utolsó évében Párizsban élt. Emigrációjában, Rab Pál álnéven magyar nyelvre fordította August Bebel, Friedrich Engels, Karl Kautsky és Franz Mehring klasszikus elméleti műveit. Londoni tartózkodása idején jugoszláv állampolgárságért folyamodott: kísérlete nem járt sikerrel, mert időközben (1924-ben) szülőtelepülését, Zsombolyát Romániához csatolták, később sikertelenül próbálkozott a román állampolgársággal is.

Emlékezet

Párizsban hunyt el, a Père-Lachaise-i Temetőben nyugszik. 1915-től 1919. okt.-ig naplót vezetett, amelyet a Párttörténeti Intézet Archívuma őrzött (részleteket közölt belőle a többek között a Párttörténeti Közlemények 1965-ben, ill. a História 1979-ben). Budapesten (Sashalom, XVI. kerület) utcát neveztek el róla (1945-től, Ágoston Péter utca). Életművével a legutóbbi években a nagyváradi Kupán Árpád foglalkozott, valamint első életrajzi monográfiáját Ormos Mária akadémikus jelentette meg (2011-ben).

Elismertség

1908-tól szabadkőműves, a László Király Páholy tagja (1908–1911), nagymestere (1911. márc. 3.–1912. dec.), a páholy kettészakadása után a Bihar páholy nagymestere (1912. dec. 5.–1918). Élére állt a szabadkőművesség megújítására, radikalizálására irányuló törekvéseknek. Névtelenül kiadott írásában (A szabadkőművesség, 1913) összefoglalta a mozgalom legfontosabb feladatait. Ezek Ágoston Péter szerint, mindenek előtt az általános, egyenlő és titkos választójog; a felekezetektől független állami közigazgatás; a szekularizáció; a hitbizományok eltörlése; a progresszív adózás; az állam és az egyház teljes elválasztása; a sajtószabadság, az egyesülési és a gyülekezési jog; a liberális nemzetiségi és szociálpolitika; továbbá a küzdelem a feudalizmus, a klerikalizmus, a társadalmi előítéletek és az erőszakot szolgáló jogrend ellen. Ezek a programpontok erőteljesen hasonlítottak az MSZDP politikai elképzeléseihez, sőt Ágoston ki is fejtette, hogy ha olyan törvények megvalósításáért küzdünk, amelynek célja a szinte elviselhetetlen nyomorúság, akkor tkp. szabadkőművesként cselekszünk! –

Elismerés

Az Általános Választójogi Liga nagyváradi szervezetének ügyvezető elnöke (1905-től), az Országos Reformklub nagyváradi fiókjának vezetője (1910-től). A Társadalomtudományi Társaság, ill. a Társadalomtudományok Szabad Iskolája egyik vezetője (1907–1918). A Darwin-kör elnöke.

Szerkesztés

A Népszava szerkesztője, belső munkatársa (1894–1895). A Huszadik Század (1907–1917), a Szocializmus (1908–1914), a Városi Szemle c. lapok munkatársa (1908–1914). Jogtörténeti tanulmányai a fentieken kívül még elsősorban A Jogban (1899–1908), a Jogtudományi Közlönyben (1899–1903), a Magyar Jogászegyleti Értekezésekben (1905–1913), a Jogállamban (1905–1912), a Munkásügyi Szemlében jelentek meg (1910–1916).