Család

Macedóniai román családból származott. Nagyapja: Atanasie Gojdu. Sz: Gozsdu György (1815–1889. aug. 2. Ercsi. Temetés: 1889. aug. 4. Ercsi, görögkeleti sírkert) a miskolci br. Szinva-féle uradalom és a gr. Wipfen-féle uradalom gazdatisztje, majd br. Sina Simon udvari számtisztje, Margó Anasztázia (1823–1886. márc. 11. Bellatinc. Temetés: 1886. márc. 20? Ercsi, görögkeleti sírkert). Nagybátyja, édesapja, Gozsdu György testvére: Gozsdu Manó (= Gojdu, Emanuil, 1802. febr. 9. Nagyvárad–1870. febr. 3. Pest. Temetés: 1870. febr. 5. Kerepesi út) jogász, politikus, ügyvéd. Testvére: Garam Jenőné Gozsdu Mária, Novák Sándorné Gozsdu Petronella és Gozsdu Ilona. Ilona fiatalkorában öngyilkos lett. F: Bauer Hermina. Kétszer elvált, háromszor nősült. Mindig Bauer Herminától vált el, és mindig őt vette el újra!

Fia: Gozsdu György (†1916) az I. világháborúban elesett. Édesapjával majdnem egy napon elhunyt kisleánya, Gozsdu Mária (†1889. aug. 3. Nagykikinda. Temetés: 1889. aug. 5. Nagykikinda) mindössze három évet élt, agyhártyagyulladásban hunyt el.

Iskola

Elemi iskoláit Temesvárott, középiskoláit Temesvárott és Pesten végezte, a pesti református főgimnáziumban éretts. (1868), a pesti tudományegyetemen végbizonyítványt (1870) és jogtudori okl. szerzett (1878).

Életút

Miskolcon (1878–1879), Temesvárott ügyvédgyakornok, aljegyző (1880–1883), bíró (1883–1885). Fehértemplomban (1885–1887), Budapesten alügyész (1887–1889), Karánsebesen (1889–1892), Temesvárott ügyész (1892–1897), a zombori kir. törvényszék elnöke (1897–1905), temesvári kir. vezető főügyész (1905–1919). A zombori Szabad Lyceum alapítója.

Pályáját az 1870-es években versekkel, novellákkal kezdte, első ismert költeményei a Miskolcz c. lapban jelentek meg (1877). Elbeszéléseit rezignált hangulat és erős társadalomkritika jellemzi, amelyhez kora uralkodó eszmei irányzatait, a pozitivizmust és a darwinizmust használta fel. Justh Zsigmonddal (1863–1894), Ambrus Zoltánnal (1861–1932) a modernség egyik előfutárának tekinthető a magyar irodalomban, ő „a legszimbolistább naturalista”. Első regénye, Az aranyhajú asszony (1880) még a francia romantika hatását tükrözte, s nem keltett különösebb feltűnést. Nagyon keveset írt, de minden műve igényes, gondos alkotás. A Köd (1882) a baudelaire-i szimbolizmus és az orosz realizmus, Tolsztoj és Dosztojevszkíj írásművészetének jegyében született; a tragikus szerelmi háromszög a dzsentri századvégi hanyatlását különös kettősséggel, a szimbolizmus és a naturalizmus eszközeivel ábrázolja. Novelláskötete, a Tantalus (1886) kilenc elbeszélésből álló egységes ciklus, a művet a kortárs irodalomkritika pályafutása fordulópontjának tekintette, s hosszú ideig éreztette hatását prózairodalmunkban. A mű különlegessége elsősorban leírásai újszerűségében, a cselekmény fontosságának háttérbe szorításában jelentkezett. Elbeszélői eszköze az egyoldalú láttatás, a szereplők jellemző élethelyzeteinek és belső monológjainak bemutatása, amely egyszerre minősítő és távolságot tartó. A külső szemlélő számára a hősök szánalmas, lecsúszott dzsentrik, meghasonlott kispolgárok, akik azonban nem szembesülnek magatartásuk visszásságaival, életük konfliktusaival, s a szerző sem értékeli az ábrázoltakat, mindezt az olvasó feladatának tartja. Az 1880-as években lendületesen induló szépírói pályája az irodalmi élettel való szakítása és a polgári életbe való visszavonulása után látszólag megtört. E korszakából csupán néhány dráma és egy szerelmi levelezés maradt fenn (Anna-levelek). Mindkét drámája A félisten (1908) és A kárier (1911; bemutatásra nem került) nagy sikert aratott. A reneszánsz Velencében játszódó A félistenben Giotto szerelmének felidézésével, a művészet és az élet jellegzetesen századfordulós dilemmái kapnak hangot, a szereplők vitájában anakronisztikusan Nietzsche, Oscar Wilde és Croce nézetei csapnak össze. A kárier a korszak jellegzetes életérzésének a megjelenítése, mindkét művét a tragikum bensővé tétele jellemzi, a szecessziós ornamentika nem célja, csupán eszköze, díszítőeleme Gozsdu drámáinak. Irodalmi leveleit Weisz Annához, egy gazdag temesvári kereskedő feleségéhez írta. Az Anna-levelekben a szerző olvasmányélményein keresztül vall világáról, műveltségéről kulturáltan, szokatlanul bensőséges formában.

Emlékezet

Macedóniai román (= cincár, aromán) családból származott, dédapja Moszkopolisz macedón városból vándorolt Lengyelországba. A Lengyelországban borkereskedéssel foglalkozó (ott Grozdowski nevet használó) család a 18. század végén telepedett le Miskolcon. Nagyapja, Gozsdu Atahanáz (= Atanasie Gojdu) már a miskolci közélet ismert képviselője volt, de a helyi görögkeleti egyház alapító tagjai között található még Gozsdu Antal és Gozsdu Nahum is (ez utóbbiról Gozsdu Elek, leveleiben, mint ősatyjáról írt). Gozsdu Elek Ercsiben született, gyermekkorát is ott töltötte, elemi iskoláit és a gimnázium négy osztályát Temesvárott végezte. A budapesti református főgimnáziumban érettségi vizsgát tett, ahol legkedvesebb tanára Baráth Ferenc (1844–1904) volt. Jogi oklevele megszerzése után Miskolcon telepedett le, mint köz- és váltóügyvéd. A helyi Miskolcz c. lapban jelentek meg első írásai, de valószínűleg kisebb írásai közölték más miskolci és nagykikindai lapok is. Első regényét, Az aranyhajú asszonyt még Miskolcon írta, de már Pesten adta ki Aigner Lajos (1840–1909). Gozsdu ugyanis 1880-tól 1883-ig és 1887-től 1889-ig Budapesten élt (mindössze három évig szerepelt a Budapesti Ügyvédi Kamara nyilvántartásában, s csak néhány évig vett részt a fővárosi irodalmi életben). Jogi karrierje előrehaladtával rövidebb időt töltött Karánsebesen, Fehértemplomban és Zomborban, élete végén Temesvárott telepedett le, ott is hunyt el, a helyi görögkeleti sírkertben nyugszik. Gozsdu Elek munkássága sokáig feledésre volt ítélve, jóllehet kortársai – mindenekelőtt Reviczky Gyula és Justh Zsigmond – igen nagy megbecsüléssel szóltak munkáiról, sőt Köd c. regény nyomán a századvégi kisprózaíró nemzedéket Ködlovagoknak hívták. Ezért megítélése az eltelt száz év során sokat változott, művei újrakiadásai meglehetősen véletlenszerűen történtek. Az elmúlt két évtized során alkotói munkásságát újraértékelték, a századforduló nagy hatású elbeszélői között tartja számon a magyar irodalomtörténet.

Szerkesztés

Budapesten, a Függetlenség c. lap munkatársa (1880–1883), részt vett a Magyar Ujság c. Tisza-ellenes lap alapításában és szerkesztésében (1883). Írásai a fentieken kívül még a Magyar Ujságban (1872), a Miskolcz c. lapban (1877), a Magyar Salonban (1878–1879), a Függetlenségben (1880–1882), az Arad és Vidékében (1888), A Hétben (1891–1893, 1895–1899, 1902, 1904–1905, 1907–1908), a Délmagyarországi Közlönyben (1892, 1904, 1913, 1917), A Természetben (1897–1902), a Nemzeti Szemlében (1900) és a Vasárnapi Ujságban (1904) jelentek meg.