Család

Római katolikus családból származott, apja (†1873) kőfaragó mester volt.

Iskola

Pesten elemi iskolát és két gimnáziumi osztályt végzett, kőfaragó-segédlevelet szerzett (1890). Műveltségére önképzéssel, autodidakta módon tett szert.

Életút

Szakmájában dolgozott (Budapesten, 1886–1891), az MSZDP pártalkalmazottja (1891–1894), a kőfaragók betegsegélyező pénztárának tisztviselője (1894–1907), a Budapesti Kerületi Munkásbiztosító Pénztár aligazgatója (1907-től). Az MSZDP vezetőségi tagja (1894–1919), a Magyarországi Építőmunkások Országos Szövetségének (MÉMOSZ) alapító tagja, elnöke (1903- tól). A Tanácsköztársaság idején munkaügyi és népjóléti népbiztos (1919. márc. 21.–1919. jún. 24.), majd az V. Vörös Hadsereg III. hadtestének parancsnoka (1919. jún. 24.–aug. 1.). A pártegyesítést követő kongresszuson (1919. jún.) a Szocialista- Kommunista Munkások Magyarországi Pártja vezetőségi tagjává választották. Az összeomlás után elfogták, a népbiztosperben halálra ítélték (1920. dec. 28.), de fogolycserével Szovjet-Oroszországba került (1922. jan.). A Szovjetunióban a Kommunista Internacionálé apparátusának munkatársa (1922–1923), majd a Munkaügyi Népbiztosságon a munkásbiztosítás szakértőjeként dolgozott, ill. egyes adatok szerint az orosz rádió magyar bemondójaként is tevékenykedett (1923–1938). Nagyhatású szónokként tűnt fel az 1890-es évek eleji szociáldemokrata pártrendezvényeken; később „osztály elleni gyűlöletre izgatás vétségéért” egy év államfogházra ítélték (1900). Rendkívüli népszerűsége miatt nemsokára az MSZDP egyik jelentős vezetőjévé vált, kezdeményezésére alakult meg az építőmunkások szakszervezete, a MÉMOSZ, amelynek később az elnökévé is megválasztották. Az őszirózsás forradalom után a Nemzeti Tanács és a Budapesti Munkástanács tagjaként részt vett Belgrádban a fegyverszüneti egyezményhez vezető tárgyalásokon (belgrádi konvenció, 1918. nov. 13.), valamint Aradon, a románokkal folytatott megbeszéléseken. Sokáig ellenezte a kommunistákkal való együttműködést, a Vix-jegyzék (1919. febr. 26.) hatására azonban nézete közeledett kommunistákéhoz. A Budapesti Munkástanács elnökségi tagjaként ő elnökölt azon az ülésen, amelyen kihirdették a Tanácsköztársaságot (1919. márc. 21.). A Szovjetunióban már nem játszott jelentős szerepet a kommunista emigráció életében, ott elsősorban munkásjóléti kérdésekkel foglalkozott, valamint a moszkvai rádió magyar adásának szerkesztésében vett részt. A sztálini koncepciós perek idején letartóztatták (1938), egy börtönkórházban halt meg (újabb adatok szerint 1943-ban; 1956-ban rehabilitálták). Műfordítóként elsősorban klasszikus német marxista műveket tolmácsolt: Marx, Engels, Bebel, ill. Lassalle munkáit ültette át magyar nyelvre, ő állította össze az első magyar nyelvű Marx- életrajzot. Továbbá ő adta ki, és Pfeifer Sándorral ő fordította le először magyar nyelvre a Kommunista Kiáltványt (1896). Tőle származik a mű közismert, később szállóigévé vált jelmondata, a Világ proletárjai egyesüljetek! Műfordítóként használt álneve: Brutus.

Emlékezet

Szobra Baján, a Petőfi Sándor utcában (bronz, Páljános Ervin alkotása, 1985) és Tatabányán, a Szabadtéri Bányászati Múzeum kertjében (mészkő, Bondor István alkotása, 1984) látható. Róla nevezték el a Bokányi Dezső Kísérleti Általános Iskolát és a Bokányi Dezső Építőipari és Díszítőművészeti Szakközépiskolát (1958-tól, ma: Építőipari és Díszítőművészeti Szakképző Iskola [1149 Várna utca 21.] néven a főváros egyik legnagyobb középfokú oktatási intézménye.) Budapesten a Terézvárosban (VI. kerület, 1957-től Bokányi Dezső utca; 1990-től Bajnok utca) és a Bókay-telepen (XVIII. kerület, 1946-tól Bokányi Dezső utca; 1993-tól Wlassics Gyula utca) őrizte utca az emlékét. A fővároson kívül még utcát neveztek el róla – többek között – Kiskunhalason, Szegeden és Várpalotán is.

Szerkesztés

A Kőfaragók Szaklapja (1890), a Népszava (1895-től), a Volkstimme (1895), egyúttal a Neue Volkstimme (1895–1896) és az Ácsok Szaklapja (Fachblatt der Zimmerer) szerkesztője (1896).